7+1 furcsa hollandság

Három hónapja ízlelgetem a holland levegőt, kultúrát, társaságot az Erasmus+ program keretén belül. Meg kell mondjam, van, amihez könnyen hozzászoktam, s van, amit mind a mai napig felhúzott szemöldökkel nézek. Az alábbiakban összegyűjtöttem a számomra legfurcsább dolgokat Hollandiában:

Már elsőre feltűnő volt számomra, hogy a holland háztartások nagy hányada nem ismeri a függönyt. Ha ismerik is, nem hajlandóak használni. Összezavarodtam rendesen, amikor ezzel a szokatlan jelenséggel találkoztam. Merthogy én faluról jöttem. Ott pedig a biciklin közlekedők gyakran majd leborulnak a bicikliről miközben éppen fejüket fordítgatják egyik irányból a másikba, csakhogy 360 fokos látképet kapjanak mindenki udvaráról. Arról pedig, hogy senki se nyerjen betekintést a magánéletünkbe, függöny, redőny, reluxa, és még két réteg függöny gondoskodik. Ezzel ellentétben, itt vannak ezek a holland családok, akik tálcán kínálják a saját családi életüket, nappalijuk idilljét, a békés tévézéseket vagy éppen az egyszerű orrüreg-élyfurásokat (bizony, ilyen is van) az éppen arra tévedő gyalogos számára. Van ebben valami vonzó szokatlanság. Talán nincs annyi titkolnivalójuk? Talán rendes(ebb)en működik a család, mint nálunk? Meglehet.

Nos, igen. Az időjárás „hagy némi kívánnivalót maga után”. Emlékszem, egy márciusi napon pár óra leforgása alatt egyszer eső esett, majd jégeső váltotta, ezután havazásra váltott az időjárás, végül megpihent és csak engedett némi napfényt is látni. Sokszor megesett, hogy napsütésben indultam utamra, s megázva tértem haza. A holland időjárás mindenesetre kiválóan megtanítja a teológust arra, hogyan ültesse át a Préd 11,4 a gyakorlatba: „Aki mindig csak a szelet figyeli, nem vet, és aki csak a fellegeket lesi, nem arat.” No meg arra, hogy ott és akkor kell a lehető legjobban érezzük magunkat, ahol és amikor éppen vagyunk.

A vicc szerint ahol két holland református van, ott már legalább három fajta református felekezet fog létrejönni. És valóban így is van: valójában még nem érkeztem megszámolni, hogy pontosan hányféle református felekezet van az országon belül. Mindegyik hasonló és mégis mindegyik kicsit másabb. Azért valójában elég fájdalmas ezt a széttagoltságot és részekre szabdaltságot látni…

Bárhová megy az ember Hollandiában, kiszáradni biztosan nem fog. Rengeteg a víz az országban. A történelem során a hollandoknak rengetegszer kellett megküzdeniük a tengerrel, a különféle áradásokkal, árvizekkel, így mára az egész országot átfogó csatornázási hálózat épült ki, mellyel milliméterre pontosan be tudják szabályozni azt is, hogy az utolsó H₂O atom hová menjen. Ennek köszönhetően, bárhová is nézünk, szinte biztosan felbukkan egy kisebb csatorna, vagy dijk.

Aki fél a madaraktól, az jobb, ha távol marad Hollandiától. Rengeteg a vadkacsa, a liba, a szárcsa, a gém, a hattyú s egyéb – számomra – beazonosíthatatlan repülő állat. És vannak, napok, amikor igencsak agresszívak. Kicsit félve vallom be, de megesett, hogy menekülnöm kellett egy jókora had libától. Valamiért berágtak rám… Néha elgondolkozom, hogy biciklizés közben az egyik oldalból belém jönne, nagy valószínűséggel kiütne a nyeregből. Szépek-szépek, de nem árt fél szemünket mindig rajtuk tartani.

Olyat már itthon is tapasztaltam, hogy egy-egy idősebb néni korántsem feltűnés nélküli cukorkanyitogatás közepette kívánta csillapítani köhögési kényszerét (természetesen mindezt jól elnyújtva, s a templom nagyszerű akusztikájának köszönhetően igencsak hangosan) – azonban hogy ez közösségi szokás legyen az istentiszteleten, számomra is új jelenségnek hatott. Mintha íratlan liturgiai pont lenne az istentiszteleten, hogy a gyülekezeti tagok előveszik a maguk kis mentacukorkás csomagját, s megkínálják a körülöttük ülőket is. A művelet után pedig kezdődhet is az igehirdetés…

Hogy a hollandok messze földön híresek a biciklis kultúrájukról, már nem újdonság. Azonban mindezt tapasztalni merőben új élmény. Egyszerűen lenyűgöző volt számomra, hogy Hollandiában valóban bárhová el lehet jutni biciklin – mintegy 320 ezer kilométernyi bicikliút gondoskodik erről. Az országban minden emberre legalább két kerékpár jut, s egy-egy vasútállomás parkolóján látszik a legjobban, hogy milyen az autók-biciklik aránya. Mondani sem kell: az utóbbi győz jóval. És tényleg: mindenki teker. Talán hamarabb tanul meg biciklizni a kisgyerek, mint járni, s idős embereket is gyakorta látni két keréken.

A vízmennyiség sokasága magával hozza a talaj lágyságát is. A régebbi típusú épületeken pedig nagy mértékben látszik, hogy bizony a talaj nem mutatkozott a legalkalmasabbnak az építkezésre. Jóllehet a modern mérnöki vívmányoknak köszönhetően a dülöngő falú házakat már stabilizálni tudták, azonban az ember még így is kétszer megnéz egy-egy épületet, mielőtt eldönti, hogy csak a szeme káprázik-e, vagy pedig tényleg úgy áll a ház, ahogy.

Homoki Gyula teológus – lelkész szakos hallgató.