A béke véres városa

Borús a reggel. Olyan, mintha valami nagy, otromba, szürke pokrócot dobtak volna az égre, s ezzel próbálnák elrejteni az éltető fényt a földtől. Talán sajnálják. Nehezen, lassan, lusta mozgással, de küzd a Nap a maga trónjáért, s első sugarai kivívják maguknak a győzelmet: itt-ott lyukat vernek a sűrű szürkeség felett. És a Via Dolorosa is kinyitja álmos szemeit. Jó látni, figyelni, ahogy ki tudja hány százezredik napjára felébred az ősi város: Jeruzsálem. Sokadmagammal elindulok, hogy megnézzem, felfedezzem, valamit adjon nekem, amit magammal vihetek vissza, a Kárpát-medencébe, ahol már messze leszek térben és időben is tőle.

És nem csalódok.

Nem tudom, hogy is fogalmazzak: valami szentség áramlik a helyből. Valami ősi, mély, apró rezgéseket sugárzó dallamot dalol, amit a ráfigyelő fül képes csak igazán érezni és a Mindenhatóhoz közellévő szív tud valóban felfogni. A lélek, melynek a Sion, Messiás, Golgota nem csupán egymásra hányt betűket jelent, hanem életstílust, követést, mindennapokat meghatározó eseményeket. Így válik a ’kadosh’ szóból megtapasztalássá, érzéssé, megfogalmazhatatlan létpillanattá.

Aztán más rezgések is elérik a fület, a szemet, s hatolnak mélyebbre, mint az éles pengék. Ezek is igék, hangok, melyek durvább, finomsággal mit sem törődő melódiákat ordibálnak rekedt torkukból. Ezer és ezer félreütött billentyű, mind egy hang, mely diszharmóniává csúfítja el az imént még oly gyönyörűséggel hallgatott dallamot. Próféták hangja. Jeremiás sírása. Az ártatlanul megfeszített názáreti Jósua ’Elvégeztetett!’-je. Az István csendes könyörgése. Apró palesztin gyermekek indulatos üvöltése, akikben generációk óta felgyülemlett harag, csalódottság és düh feszül.

Ez Jeruzsálem. Csend és üvöltés. Csoda és csúfság. Múlt és jelen. Szentség és profánság. Szeretet és gyűlölet. Szerzetes és gépfegyveres katona. Fekete-fehér ultra-ortodox zsidó és trikós-sortos, minden lépésében ’hallelujázó’ amcsi. Ez Jeruzsálem. Az ellentétek városa. Ahol egymásnak feszül napról napra a két hang, a két zenekar, s próbálja lebirkózni a maga dallamával a másikat: évezredek óta sikertelenül.

Milyen ironikus, nem igaz? A legcsodálatosabb dolgok az életben a legveszélyesebbek is egyben. A tűz, mely melegít, s egyben éget. A víz, mely szomjat olt és megfullaszt. A szerelem, mely egyik pillanatban még feltölt, táplál, felhőkön enged járni, a másik pillanatban pedig porba taszít, s szívet tép ki helyéről. Ez Jeruzsálem: egyszerre taszít és vonz, csábít és undorít, simogat és csap pofon.

Imádom és gyűlölöm.

Mostanában újra sokat járom Jeruzsálem utcáit. Persze csak gondolatban. Olvasom a híreket, melyekkel ismét a figyelem központjába sikerült kerülnie: „Tombol a kések intifádája Izraelben.”, „Ismét késeléses merénylet Jeruzsálemben.”, „Feszült a helyzet Jeruzsálemben.”, stb. Ismerősek a terek, kapuk, sarkok, ahol most nő fekszik holtan, vagy egy gyerek a vértócsa közepében. És tehetetlenül ülök a közönség soraiban az egész világgal együtt, s nézem, hogyan fog ennek az egész színpadi drámának a következő felvonása alakulni, miközben a zenekari árok mélyében kibékíthetetlenül hol egyik, hol másik dallam kerekedik felül.

És miközben nézem az előadást, sírva, fejemet a tenyerembe temetve, reménytelenül, hirtelen már egy másik Jeruzsálemben találom magam. Ahol nincs szürke felleg, de még Nap se, csak Ő, a fény, a világ, a kadosh maga. Ahol nincs már disszonancia, de van csodálatos mennyei zengések sokasága, mindegyik tiszta, pontos, hamistalan. Ahol nincs már kiáltozó próféta, véres kereszt, síró gyermekek, fegyverrobaj – nem, ezek már mind a múlté, valami rossz álom voltak csupán, vissza nem térhetnek. Igen ez lesz az utolsó felvonás. Már nem kell sokat várni. Már mindjárt eresztik a függönyt…

Homoki Gyula

Címkép: Marieke Lisette van Andel