Advent, tágas tér
„Tágas térre vitt ki engem, megmentett, mert gyönyörködik bennem.” (Zsoltárok 18,20)
Napok óta nem voltam futni. Az idő sem volt túl kedvező (bár a köd, a hideg vagy a zuhogó eső a legkevésbé sem zavar), a félretolt, abbamaradt feladataim feltorlódtak, a gyerekek betegeskedtek, erőm sem volt rávenni magam az öltözésre, nyújtásra, indulásra. Valahogy mindig úgy alakult, hogy amikor mehettem volna, maradtam. Mert maradnom kellett. Talán mások is ismerik az érzést, amikor indulnál, de nincs erőd, mennél, de nem teheted, a maradás pedig egyre rosszabbul érint, vádolod magad, rossz a közérzeted, és nem tudsz –talán nem is áll módodban- túljutni a holtponton.
Aztán egy nap sikerült kiszabadulnom a körülmények fogságából, végre legyőznöm a bennem bujkáló visszatartó erőt, és elindultam. Ment minden a szokásos forgatókönyv szerint: öltözés, bemelegítés, telefon az egyik zsebbe, mp3 a másikba. Zene kiválaszt, lejátszó felhangosít, indulás.
Odafelé egy mai csillagocskát hallgatok, nem azért, mert odáig vagyok tőle, hanem mert kell a ritmus. Aztán váltok, szól a rockzene, valósággal a dobhártyámban zakatol a negyven plusszos Ákos, most éppen a Dupla Aréna albumról a Jóslat a nagy kedvenc.
Aki Téged hallott / Az többé nem hall meg mást.
Aki Téged ismer / Az Benned látja a folytatást
Aki a Jóslatból ért/ Az tudja, hogy a végtelen mit rejt
Aki nem fogad el Téged / Az mindent elfelejt
Odafelé sohasem könnyű. Előttem az emelkedő, amit le kell küzdeni, amin túl kell jutni. A szél az arcomba vág, a kezem még kesztyűben is fázik, már-már a könnyem is kicsordul. Nekem sohasem a közepe vagy a vége a holtpont, nekem mindig itt, az elején kell küzdenem: gyerünk tovább, itt nem állhatsz meg, innen már nem fordulsz vissza.
Ám most minden más.
A napok óta szüneteltetett futás hiányát meg sem érzem. A nap sugarai már-már szikrákat szórnak, ahogyan magamba szívom a friss levegőt, tudom: ez az, ami hiányzott hosszú idő óta. A tágas tér. Hogy nincsenek korlátok, akadályok, hogy mehetek, amíg a lábam bírja, futhatok, amíg erőm engedi, tehetem, amit szeretnék, ami a dolgom, ami miatt én vagyok én.
A tágas térben döbbenek rá arra, mennyire gyűlölöm a korlátokat, az értelmetlen, embertelen és felesleges béklyókat, az idegesítő megfelelési kényszereket, mindent, ami megkötöz, sarokba szorít, tönkre tesz. Ami nem szeretet, hanem kihasználás, nem vezetés, hanem uralkodás, nem keresztyénség, hanem farizeusság.
Ettől szenvedünk – a tágas tér hiányától, mindennapi börtöneinktől. Megmentésre, megváltásra, szabadításra van szükségünk: életre, hogy éljünk, térre, hogy szaladjunk, időre, célokra, reménységre, kiteljesedésre, létre.
Még futnék, de az út már hazafelé visz. A kilincset lenyomva kisfiam vár. Kis kezével megtörli verítékes homlokomat. Isten hozott. Tágas tér vár itthon is, mert a fiú – A Fiú – megszabadított. Most már gyönyörködik bennem.
Székely Attila (református lelkész, volt Pataki diák)
Kaposfő, 2015. december 8.