Blog

Azok csak mi vagyunk…

Azok csak mi vagyunk…

Nem is olyan régen volt, hogy ismét visszaültem az iskolapadba. Felnőttként már teljesen másként éli meg az ember. Már nem nyavalyog, hogy nincs kedve tanulni (kivéve a vizsgaidőszakot), sőt inkább éhes az új ismeretekre. Rájön, hogy sokkal jobban élvezi a tanulást, mint egykor tini korában. Velem is így volt, szépen lassan az összes tantárgy belopta magát a szívembe, a tanárokkal együtt. Alig várom a konzultációs időpontokat, amikor újra diák lehetek egy kicsit – „kicsit rossz, kicsit csintalan”. Így volt ez a csoporttársakkal is. Az első időkben még messziről méregettük egymást, majd szépen lassan megtalálta mindenki a helyét. A tini, a kántor, az áttért, a fura, a megtért, az anya, a csendes és az új lány. Kicsi és ütős csapattá kovácsolódtunk össze. Talán kora reggeli első órára nem is ajánlanám magunkat – csak kifejezetten bátraknak vagy önsanyargatóknak. Túláradó jókedvünkről már mindenki tudja, hogy kik vagyunk, merre járunk – ami a terem keresésnél nagy előnyt jelenthet. Nálunk a vidámság alap dolog. Ugratjuk és ezáltal feldobjuk egymás napját, és ez a velünk eltöltött tanórákra is jellemző. Bár az is lehet a boldogság, ami kiül a tőlünk távozó tanárok arcára (vagy inkább a távozás öröme, mint sem a velünk közösen eltöltött időé? Talán egyszer megtudjuk…). Velünk komornak lenni nem lehet. Lassan, de biztosan birtokba vettük az iskola egyik legfontosabb helyiségét, a konyhát. Reggel itt találkozunk, és álmos szemekkel ölelgetjük kávés bögreinket. Itt főzzük meg bezacskózott leveseinket és itt fejezzük be a napunkat is. Sokaknak úgy tűnhet, mi csak a konyháig jutunk el és itt töltjük el az egész napunkat. Pedig nem, bár megfordult a fejünkben mennyivel praktikusabb lenne egy-egy órát ott megtartani! Ha tehát belépsz a Teológia ajtaján és hallod jókedvünket, azok csak mi vagyunk. Gyere, és hozz egy kávét magadnak!

Kelemen Kornélia, II. év KLM

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterEmail this to someone