Böjti képek

Önkéntelenül is két kép ugrik a fejembe, ha próbálom megfogalmazni, szavakba önteni, mi is a böjt az én szótáramban. Két kép, két élmény, két élet-tapasztalás, melyek úgy hiszem, egy életre bevésődtek emlékezetembe. Mindkettőre a Szentföldön leltem rá. Vagy inkább: mindketten ott találtak meg engem.

Az izraeli Negev látszólag semmi izgalmasat nem tartogat a fénykép-vadász, gigantikus mértékű látványossághoz szokott, civilizált, nyugati, mégis barbár-turista számára. Még a neve se igazán kecsegtet: a Negev annyit tesz, mint pusztaság. S valóban, ha Beér-Sevától rákanyarodunk a 40-es főútra, s autóban ülve szeljük át a porzó sivatagot, kellemes klímával, szórakoztató médiumokkal körülvéve minden oldalon – csalódni fogunk a tájban.

„Alig egy éve, három napra lett a mienk, s lehettünk mi is övéi. Három napig néztük, kutattuk, hallgattuk meséit. És csak öntötte kifelé mindazt, amit megélt. Mint valami öregember, aki már több ezer éve járja e földet, s az érdeklődő unokát nem engedi addig, míg el nem mondja mindazt, mi szívén és emlékezetében van. Ábrahám, nomád- és félnomád népek, beduin törzsek, nabateus birodalmak… Mindezek jöttek és mentek, csupán aprócska foltokká halványultak a világtörténelem színpadán. Aztán bemutatta igazi valóját is: az apró csodákat, amiket csak az a szem fedezhet fel, mely mer igazán látni is, nem csupán nézni. Láttuk a látszólag egysíkú, unalmasnak tetsző öregúr ezer meg ezer arcát. Az apró színváltozásokat, csodálatos, millió szám különböző ásványokat, növényeket, kicsiket és nagyokat, melyek derekasan állják a legszélsőségesebb változásait is a hőmérséklet ingadozásainak. Este pedig, a sok ezer képpel a fejünkben, kebelén készített helyet magának, hideggel csípte meg látogatói orrait, s felfedte számunkra eddig tartogatott legszebb kincsét: a tiszta, fényszennytől mentes, ragyogó, széltében-hosszában végtelen univerzumot – bámulatos csillámrengeteg tárult szemeink elé. S mi néztük, néztük reggelig.”

Böjt. Lemondás. Pusztaság. A sivatag, ahová, ha kimerészkedünk, s betesszük lábunkat, csak a szomj- és éhhalál vár. Otthagyni valamit. Nem enni. Nem inni. Nem érinteni. Ínség. Gyötrődés. Végtelennek tűnő negyven napos tortúra. Talán ilyen, és ehhez hasonló hívószavak jutnak eszünkbe először, ha a böjtre gondolunk. Kényelmes, huszonegyedik századi keresztyénségünk egyre inkább kerüli az ilyen aszketizmust. Távol vannak már az óegyház rajongó szentjei, akiknek túl bűzös volt a világ szennye, s oszlopokon állva, szinte a semmin élve töltötték el életük nagy részét. Nekünk nincs szükségünk oszlopos szentekre. Mi már jobban tudjuk, többet értünk, máshogy élünk, s máshogy tapasztalunk. Aki így tekint a böjtre, és így látja a böjtölőt, az olyan, mint aki Beér-Sevánál letért a 40-esre, s 180-al hasít végig az unalmas, az „itt is homok, ott is kő” csodabirodalmon. Nem száll ki, nem tapasztalja meg az egyszerűségben rejlő mélységes gyönyöröket. Nem áll meg, s nem űzi ki lelkét a „semmi” birodalmába, ahol pedig találkozóra hívja őt a Mindenható, elcsendesedésre, arra, hogy lehajoljon, megtanulja élezni a szemét, figyelni az apró részleteket, s észrevenni, amit/akit fel kell emelnie maga körül. Soktól fosztja meg magát, aki benn marad a kényelmi körében, a luxus komfortzónában, s nem meri megkockáztatni a kilépést onnan, a tanulást. A tanítványság lényegétől fogja megfosztani magát.

A Megidóbban talált kánaáni oltár képét veszem elő emlékeim közül mostanában újra és újra, ahogy így böjt felé közeledik az idő. Megiddó igazi régészeti paradicsom: i. e. 4000 körül már letelepedett élet nyomaira bukkantak. És aztán teltek-múltak az évezredek. Egyik nemzet leigázta a másikat, s valahogy mindenki megvetette itt a lábát. Így rakódtak egymásra a hosszú évezredek nyomai. Olyan képet fest a domboldalban látható keresztmetszet, mintha a történelem tortájából vágtak volna ki egy szeletet: összesűrített kánaáni, izráeli, görög, római – a tetején már csak egy meggy az új-izraeli kibbuc.

Mégis engem az oltár foglalkoztat. Az egyszerű, kör alakú, kövekből kirakott áldozati oltár, mely legalább ötezer éves. Megiddó első kultikus szent helye volt ez. S pontosan e fölé az oltár fölé épült az összes többi templomépület. Összesen tizenhét. Lenyűgözött a koncentrált szakralitás, ami kézzelfoghatóan vibrált az oltár köveiben. Kánaáni, izráeli, perzsa, görög – így, vagy úgy, ekkor, vagy sokkal később, más nyelven, más istent, másképpen, de mégis ugyanazokon a négyzetmétereken belül imádtak. Borzongató.

Böjt. Ásni. Leereszkedni. Leszállni. Mélyre menni. Kutatni. Sepregetni. Leporolni. Nagyot fújni a régen használt eszközökön található vastag porrétegre, s újra használatba venni azokat. Pókhálós kapcsolatokat újraindítani. Piszkos szokásokat felszínre hozni. Mocskos gondolatokat és vágyakat kidobni. A tavaszi nagytakarítással együtt böjtben az Úristent is meghívni: hadd jöjjön el és söprögessen ki a lelkem tájékán is. Hagyni, hogy Ő ásson, egyre-egyre lejjebb, s hadd lelje ott mindenek végén az oltárt, melyen immár magam áldozom fel élő és szent áldozatul, amely tetszik Őnéki. Hátha szívesen fogadja…

Homoki Gyula