Blog

Búcsú és remény

Valójában sosem szerettem az óév-újév fordulóját. Sosem voltam az a nagy szilveszteres. Mindig úgy éreztem, hogy ezek a mesterkélt, ember-tákolta fordulópontok elég erőltetettre sikerülnek. Az éjfél beköszöntével, miután a tűzijátékok fényei kihunytak, a himnusz utolsó akkordjai is elnémultak, gyakran marad a semmi: az űr, a sötét ég, a mocorgó pezsgő a pohárban, és a nehezen tudatosítható új esztendő tudata. De ezekben sosem leltem meg a lényeget. A kronoszt fenékig kiittam, de a kairoszt nem leltem meg a pohár fenekén.

Aztán hirtelen jött valami teljesen más, amiben pedig rátaláltam minderre.

Homoki_blog-insert

Emlékszem, akkor szerettem bele a naplementébe, amikor Betelehemtől kilenc kilométerre egy kisebb hegycsúcs tetején ért minket az este. Ott, kint a teraszon ülve, egyik pillanatról a másikra, mintha megnyílt volna előttünk az ég. Olyan volt az egész, mint egy nagy dráma, amelyben a főhős tűzzel, lánggal, mindenféle színű fénnyel igyekszik utat törni magának a sűrű, sötét, gonosz hadak közepette. Hosszúra nyúltak azok a percek. Úgy éreztem, Kronosz elengedett, s szabadon élvezhetem a „darabot”. Csak ámultam, néztem, tátott szájjal, talán szó se jött ki a számon. Ha jött is, csak az eszem szólta, mert a szívem már régóta csak a Nagy Rendezőt áldhatta a gyönyörért. És miután összevonták a függönyt, leköszöntek a szereplők, azon kezdtem el gondolkozni, hogy hány ilyen lélegzetelállító látványt mulaszthattam már el egész életemben, hogy miért nem lett ez ugyanolyan létszükségletemmé, mint az evés vagy az ivás?! De hisz ez mindennapos előadás! Akkor, ott eldöntöttem: ha csak tehetem, újra beülök az első sorba, hogy ismét rácsodálkozzam a színekre, a fényekre, a Nagy Művész újabb alakítására. És meg is tettem azóta is, elég sokszor. Mindeddig sosem csalódtam: két ugyanolyan naplementét sosem láttam még…

Két szóban tudnám összefoglalni, mit is jelent számomra a naplemente élménye: búcsúzást és reménykedést. Búcsúzást: naptól, óráktól, tapasztalatoktól. Eltenni konzervbe mindazt, amit mondtam, amit láttam, átéltem, szagoltam és tettem. Olyan rémisztő sokszor a tudat, hogy a pillanatok, a percek sosem térnek már vissza: egyszeri használatosak, mint azok az ócska műanyag poharak, amelyekből csak egyszer iszik az ember, s azután eldobja őket. Minden naplemente búcsúzás: egy egész napnyi élettől, éntől. De reménykedés is egyben. Reménykedni abban, hogy holnap újra átélem mindezt: ismét felkelhetek, szerethetek, nevethetek, futhatok és szomorkodhatok, s majd a következő napnyi életem végén ismét számot vethetek mindennel. Így lett számomra minden egyes nap december harminceggyé.

Olyan édesítő a tudat, hogy van, Akitől nem kell búcsúznom sosem. Aki úgy követi lépteimet, mint az árnyékom, úgy ölel és simogat jelenléte, mint a Nap melegítő sugarai. Aki még mielőtt kinyitnám a szemem, már gondol rám, és azután sem hagy el, hogy álomra hajtom a fejem. Aki ott ül mellettem minden egyes alkalommal, amikor egyedül nézem a lenyugvó tüzes golyót. Aki ott marad mellettem, bármit hozzon is 2017. Aki így ígérte: „Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

Homoki Gyula