Blog

Egy spirituális kirándulás margóira

Merthogy igen sok van neki. Legalábbis úgy tűnik. De nem rohanok előre. Pedig akkor rohannom kellett: éppen időre érkeztem, miután nyomtam a gázt Zalaszántó kacskaringós utcáin felfelé, aztán a kocsit lentebb hagyva még egy 400 méter kaptattam a gyönyörű fehér harang alakú épületig. A lámák már ott álltak, és torkukat köszörülték. Még egy bunkó – nem a spiritualista turista-típus – a cigarettafüstjét a tiltó jelzés mellett belefújta furakodás közben a tömegbe, majd miután eltűnt, a lobogók alatt megkezdődött az ima. Gondolom szanszkrit vagy páli nyelven, mert a tíz perc során csak a kántálás dallama vitt magával. Ami eleinte izgalmas, majd monotonul közömbös lett. Egy idő után már csak a naptól szenvedő arcú és izzadó-éneklő szerzetesek kötötték le a figyelmem. Értettem én – a meditációhoz ez az ellazulás kell. Be is hunytam a szemem, és beleszagoltam a levegőbe, ami addigra már tele volt a kezdés előtt kiosztogatott és sorra meggyújtott füstölők illatával. Mivel még mindig vert a szívem, és hangosan szuszogtam a sietős érkezés miatt, nem igazán jött a meditálós-hangulat.

blog2_06.04

Úgy döntöttem, inkább kinyitom a szemem, és hunyorogva figyeltem, mások mivel foglalatoskodnak. Volt, aki csukott szemmel állt, mások bámészkodtak mint én, vagy a mécsesükkel bajlódtak. Megint mások egyszerűen a lámákat nézték, mint akik sose láttak még narancsszínű szőttest. Meglepett, hogy indiai jógi-kinézetű alakokat láttam, sok keleti vonással bíró arcot (mint kiderült, egy részük vietnami), teljesen átlagos kinézetű családapákat is, pesti ezo-boltokban vásárolt tarisznyákkal felszerelt, kendőbe csavart felsőtestű nőket. Néhány kopasz férfit is, meg piciket, akik tétlenül kószáltak. De nem tudtam sokáig bámészkodni. Rövid instrukciók után megindult a csoport, és körbejártuk a sztúpát. Némi tumultus és lépcsőmászás után a harmadik szintről végre lejutottunk az imaterembe. Csodás részletességgel kidolgozott festmények alá hömpölygött be a tömeg, majd lassan szétterült az oszlopok alatt, a földön a kirakott párnákra és a székekre. Hosszas tanítás vette kezdetét. Ez legalább érthető volt. De amikor a születésnapi ünnepség rituális része jött, furcsa imádságok és rituálék sora vette kezdetét. Akkor a tömeg ismét felkelt, hogy meglocsolja a Buddha-szobrot, mely a lelki megtisztulást jelképezte.

blog7_06.04

Beálltam a sorba, és milyen jól tettem. Merthogy egyetlen buddhistával se beszéltem ott. Pedig többeket megszólítottam. Az egyik elmondta, hogy azt csinálja, ami jólesik neki. Ide is eljön, aztán a Balaton melletti nagy ezoterikus találkozóra. Két középkorú hölgyet is megkérdeztem, mert kíváncsi voltam, mit jelképeznek az öntözéses szertartás alatt a lámáktól kapott kis bogyók, melyet el kellett rágni, meg a teaszerű folyadék, aminek felét meg kellett inni, másik felét a fejre kellett kenni. Egyik se tudta: csak csinálták. Az egyik gyógyítással foglalkozik, a reikihez hasonló kínai módszerrel, a másik szintén ezoterikus háttérből jött – kikapcsolódni. Három vietnámi hölggyel is lefényképeztem, akik nota bene indiai táncokat adtak elő. Az egyik egyébként húsz éve Svájcban él. Csak azért jegyzem mindezt, hogy érezzük a hely szellemét, meg lássuk a sok margót, amire írnom kellene. Miközben a szertartás után a vegetáriánus magvakkal és aszalt szilvával ízesített riszt ettem egy tejfölös bödönből, a sztúpa mellé kiállított sátor mellett, egy vietnami családdal elegyedtem beszélgetésbe. Na, ők buddhisták voltak. Csak akkor jöttem – én – zavarba, amikor megkérdeztem, a buddhizmus melyik irányzatához tartoznak. Merthogy azt válaszolta, hogy nincsenek különböző buddhizmusok. Abból egy van. Aztán a kommersz hirdetések stílusában kezdte bizonygatni, milyen jó a meditáció az egészségnek, és milyen szellemi felfrissülést meg belső békét eredményez. Az első állításán még el lehetett gondolkodni. Ami utána jött, az sajnos kevesebb volt a kevésnél.

Merthogy én nem ezt a színességében is nagyon kiszámítható sokféleséget kerestem. Hanem az igazság csíráját – amit úgy tűnt, azok közül legalábbis, akikkel beszéltem, senki nem nagyon kutatott. Vagy nem úgy kutatta. Talán ez volt a legérdekesebb. Ezo-lányok és srácok, idősebbek és fiatalok: indiai-buddhista-misztikus és ki tudja még milyen keverék hitekkel és gondolatokkal, nagyon is praktikus, gyakorlatias szempontú érdeklődéssel, fenntartva a vallási igazságok közti ízlés szerinti válogatás jogát. Multikulti és multispiritualitás. Ezernyi margó, aminek a szélei már rojtosra vannak kommentálva.

blog5_06.04

És kicsit a saját eddigi tapasztalataim jutottak eszembe. Egyfelől megnyugvással, hogy ez egy általános probléma. Másfelől komoly nyugtalansággal. Azok a felekezetek, amelyek életébe eddig beleláttam és a saját egyházam is eszembe jutott. Konkrétan a gyülekezeti tagok – az érdeklődő betévedők, az élménykeresők, a padokat koptatók, akiknek ki tudja, mi van a fejében a hitről, mert fenntartja magának a jogot, hogy megválogassa nemcsak a lelkész szavait (néha talán jogosan, de ez egy másik kérdés.), de a tanításokat is. Vagy a gyülekezetekben pozícióban lévő bennfentesek, presbiterek, elöljárók, akik sürögnek-forognak a szent helyen, talán szent indíttatásból. De mennyire letisztult, hitvallásos hittel? Na és velük szemben átellenben, akik a gyülekezeti tagoktól talán éppen ezen a ponton a legtávolabb vannak, a lelkészek. Nem mondom, fizikálisan és lelkileg lehetnek nagyon is közel. Ideális esetben lelkigondozói és pásztori kapcsolatban. De hitkérdésekben, tanításban nincs ezernyi margó? Létezik egyáltalán kálvinizmus a teológiai kézikönyvek és hivatalos állásfoglalások ideál-körén, vagy szintén ideális esetben a lelkészek teológiai meggyőződésén túl? A gyülekezeti tagok szintjén? Vagy létezhet egyáltalán?

Ez a kérdés még kavarog bennem, megnyugtató válasz nélkül. Dezsavűvel éreztem ott, Zalaszántón, amit saját közegemben is: igen, van valami közös. Azon kívül, hogy egy helyen voltunk, a közvetlenség – miközben az, amit valláson vagy hiten értettünk, a fejünkben talán nem is lehetett volna messzebb egymástól.

Kustár György