Blog

Éj

Legutóbb a naplementéről írtam itt. Egész egyszerűen arról, hogyan leltem meg Istent a csodálatos szín-kavalkádban, a lenyugvó izzó golyó sötétséggel vívott harcában, a hosszúra nyúló percekben. Máshol meg tovább nosztalgiáztam, idéztem fel újra és újra régi jóleső emlékeket, a tenger hangját, a gyermek ártatlan mosolyát, a mecsetek imára hívogató énekét hűvös estéken, a csodálatos citrusfélék zamatát a légben, és még ezernyi ilyen ajtót nyitottam ki a múltból, hogy ismét belépve rajtuk, alámerüljek Benne, akivel és akiben átéltem mindezeket. Amolyan mesterségesen előidézett ámulat ez.

Aztán rájöttem, milyen gyermeki is vagyok. Milyen könnyen is veszem az életet. Persze, nagyszerű, hogy meglelem minden egyes ámulatba ejtő pillanatban Őt, hogy fenékig kiiszom a pillanat adta élvezeteket, hogy gondosan pakolgatom el zsebeimbe a kairoszok nyújtotta élményeket. Ez így nagyon könnyű. De mi van az éjjelekkel? Mi van a sötét, hideg, fénytelen éjszakákkal? Amikor csak állsz az égre meredve: se csillag, se hold nem világít. Amikor dideregsz, nem is azért, mert hideg lenne a levegő, vagy mert fújna a szél, hanem mert belül tátong az üresség. Amikor a semmi valósággá, a nincs is létezővé válik egyszerre az életedben. Amikor nincsenek élmények. Nincsenek nagy és mindent elöntő érzelmek, eufórikus mámorok. Ilyenkor bármennyit is nyitogatom a múlt kedves emlékeivel teli szekrényeket, a zár elromlik én meg dühödten dobom a földre a kulcsot. Ilyenkor nincs dal, se dicséret, még szó sincs. Itt már könnyek se jönnek elő. Hallgat az ég. Hallgat a föld. Még a pokol is csöndesen morajlik. Légüres térbe érkezel, mintha egy vákuumba pottyantál volna bele, amiben csak annyi a furcsaság, hogy tudsz lélegezni, de egyébként minden stimmel. Furcsamód, a percek végeláthatatlan sorozata telik el egy szempillantás alatt. Már csak azt veszed észre, hogy bambán meredsz a saját pusztád kellős közepén fölbe gyökerezett lábakkal, körülötted pedig homály, kilátástalanság, szeretetlenség, sötétség – a formátlan nihil.

Na, mi van ilyenkor? Ezeket a perceket ugyan milyen szekrénybe zárjam be? És ami a legfontosabb kérdés: Hol van ebben Isten? Persze, könnyű rátalálni a naplemente kellemes pillanataiban, a kedves emberek kedves mosolyaiban, a sikerekben, a „most-olyan-könnyű-minden” eseményekben. De mi van a sötéttel, az éjszakával, a betegséggel, a halál árnyékának völgyével?

Nincs semmi. Nincsenek nagy revelációk. Nincsenek eget rengető angyali jelenések, nem jön tüzes szekér, hogy elragadjon. Nincsen Exodus, meg látványos közbeavatkozás. Csak a csend. És ebben a nyomasztó, borzalmasan mélyen csengő csendben az az aprócska, körömpiszoknyi kis bizalmad, hited, reményed. Ami ahhoz is kevésnek bizonyul, hogy egyáltalán saját létét bizonyítani tudhatná, nemhogy hegyeket mozdítson! Igen. Ennyi van. Nincs több. És ez az aprócska fény kezd el világítani abban a világnyi puszta-sötétben, amiben hirtelen találtad magad. Szinte semmire sem elég. Még magát is alig láttatja. De minél többet veszed elő, minél többet nézed, annál inkább rájössz: csodákra képes. Azért, mert önmagán túlra mutat, és rajta keresztül más jön közel hozzád. Az, aki tudja milyen a puszta és tudja milyen a sötétség. Aki átélte a teljes erőtlenség állapotát, s amikor a legmélyebb kínok fürdőjében merült alá, csak halovány szófoszlányok jöttek ki az ő ajkain is. És ott van. Nem hangosan, koncertélménnyel. Nem is szokott beszélni. Csak ott van. Hogy betöltse a csendet, oszlassa a homályt, megtöltse magával az űrt. És így, végül is, visszanézve, csak értelmet nyernek ezek az éjjelek is.

Homoki Gyula

Kép: © Luisa Hemmerling