„…és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek. (Máté 7, 2b)

Valahogy így vagyunk mindannyian. Igen, talán mindnyájan, először kikerülhetetlenül, aztán egyszer-s-mindenkorra. A még naiv álmodozók irigyelnivaló kivételeivel. Mert eljövend. És akkor megremegnek a világ eresztékei. Az égbolt pedig, melyre az ítélet igéi irattattak fel, feltekeredik, mint egy tekercs. Recsegős, full-hádés, dolbiszörráundos apokalipszis jön. Szóval, valahogy így vagyunk, vagy leszünk. Mármint amikor valakit az égig emelünk s aztán vagy mi magunk hajítjuk le onnan, vagy csak végignézzük, ahogy magát összetöri.

De az elejétől. Mert akkor, a bizonyos pillanatban, a belőlünk fakadó ezer összekuszálódott érzelemből, az elhaló és életre kelő lélekfonalak éppen aktuálisra gubancolódott halmazából, ösztönös utánzásvágyunktól hajtva, szüleink vagy nagydarab nagybácsink elementáris, és félelmet keltő képétől még mindig riadtan, meglátunk valakit. Persze nem őt látjuk. Magunkat, csak benne, meg rajta keresztül. Mindazt, amire vágyunk, ahogyan és amiért arra vágyunk, ésatöbbi. De erről fogalmunk sincs. Összes páncélunkat levesszük, és rá adjuk. Kivikszoljuk rajta. Még a saruját is megoldjuk, hogy újraköthessük. Tökéletes és ideális lesz, mert meggyőződésünk szerint mindig is az volt. Nem lehetett más. El sem tudjuk képzelni, egyenesen alávaló gondolatnak, megengedhetetlen sértésnek, világraszóló görénységnek tartjuk annak a gyanúnak még az árnyékát is, hogy vétkezhet, vétkezett vagy vétkezni fog. Mintha, teszemazt, rózsaillatút izzadna, és szájából erdei mézként cseppenne a bölcsesség minden cseppje. Ami aztán gyémánttá szilárdul. Ja, és szájszag nélkül. Őrület. És mégis: önkéntelen tapadnak ránk a gesztusai, az arca rándulásai mind jelentőségteljesek, szava egyszerre kemény és hívogató, mint az összesűrűsödött viharfelhő kékje, felemelt keze maga az Úr kinyújtott karja. Mi meg: kontroll cé, kontroll vé.

Ugyanez pepitában, mert valahol a kettő összeér, a szerelem. Elhiheted, ez a valami, hívják azt szerelemnek, lángolásnak, „meghalok-érted-úgy-imádlak” vagy „kívánlak-mint-a-veszedelem” vergődésnek, ez az egész, így anblok nem más, mint betegség. Elsősorban okulo-mizéria. Szembetegség. Ami eltakarja a kabát foltjait, eltünteti a mosoly mögött rejlő erőszakot, a miteszereket a bőrről. Kiretusál mindent fotosoppolás nélkül. Persze jó ez, kezdetben ösztönös delíriumos látászavar, aztán meg keresve kutatott szándékos vakság és menekülés a valóság elől. Amíg tart. Az ideál, legyen az szerelmes vagy tekintetes, még egy ideig a mennyből tekinget le: nagy néha, kegyes lomhasággal.

Egy ideig.

Aztán, mint egy gyerekben, aki egy téli délutánon az ablakból kifelé lesve látja, ahogy apja felbukik a jegesre fagyott járdán, eltörik bennünk valami. Senki se tudja – én legalábbis nem jöttem rá – hol és mikor jön el ez a pillanat. Mikor törik bele kikerülhetetlenül, mint szilánk a szembe, a tökéletes és sérthetetlen, piedesztálra emelt ideálunk egy aprócska vagy ordító hibába. Azt sem tudom, hogy kegyelem-e, vagy átok, vagy egyik se, hogy egyszer csak, varázsszóra megnyílnak a szemeink. Ráadásul a lezajlása ezerféle lehet. Valamikor lassú mikro-repedésként kúszik és terjed a milliméter ezredrészényi széles törés, de lehet, egyszerre roppan meg a tükörsima felület, és omlik bele az ölbe, kart és lábat tehetetlenné vagdalva.

Ekkor törnek meg az utánzott gesztusok. És jön a hogyan-is-tovább letargiája. Mert „Ő”, az ex-hatalmas-most-már-hirtelen-mikroméretű „ő”, mégsem olyan, mint amilyen. Sőt, alávaló. Becsapott, másnak mutatta, másnak merte mutatni magát, a szemétje. Pedig egy görény. Egy utolsó gazember. Nem is sorolom, mindenki ismeri a paletta ezernyi színét. Ezen is csak derülni lehet, ezen a második önáltatáson, ezen az újabb álmon. Most jön, a jelenésekbeli harsonákkal a „menekülés a gyűlöletbe, az idézés elől” rész. Miközben levegő után kapkodva játsszuk a tanút és a kivégzőosztagot egyszerre. A slussz-poén, bár kissé morbidra sikeredik a finálé, hogy a zárósortűz után még jó ideig, az önelégültség és lőpor eloszlásáig nem tűnik fel a hiba. És íly módon, hogy már végleg elvégeztetett, úgy, hogy később ordítva jövünk rá valami magányos estén, egy forró kád vízben merengve, igen, imigyen leszünk kettős gyilkosokká. Az ideálunk bálványszobra előtt először önnön-magunkéi, a csalódás után pedig ideáljainké.

Kustár György

(Kép: Ecce Homo-Antonio Ciseri. Forrás:internet)