Blog

Hallom, ahogy lelkemben lépked

Ha…?!

Hallod…?

Mert én igen:

Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús »Ádám, hol vagy?«-ára
Felelnek hangos szívverések.

Amikor szerkesztő asszony felhívott az első gondolatom az volt, hogy ugyan mit keresek én ott. Hadd ne soroljam mi az általános vélemény a sajtóról, annak egyik eleméről a TV-ről. Aztán rájöttem, hogy a TV nélkül meg sem lehet érteni azt, amit a Biblia művel.

Mert hát mi is történik az agyunkban? Valami, ami igazán az agykutatás területe. Mekkora csoda az az  egész, amit kommunikációnak nevezünk. A neurokémia, neuroanatómia sok-sok jelensége van jelen mindabban, amit beszédnek nevezünk: maga az anyag a forrása, kerete, színtere annak a beszédnek, mely neuronokhoz, szinapszisokhoz, transzmitterekhez, axonokhoz, dendritekhez, aminósavakhoz, azok működéséhez, rendszeréhez kötődik. Aztán itt, ezekben, az anyagban történik valami, amitől beszéd lesz.

Na ehhez kell a kód. A főnév, melléknév, számnév névmás kódja, valami olyasmi, ami lehetővé teszi azt, hogy az anyag megszólaljon, amit a másik csak úgy ért meg, ha mindezt visszakódolja az agyunk és ez az információ így raktározható el.

A TV ugyanezt csinálja. Engem kódol, amikor beszélek, belövi mindezt a levegőbe és ahhoz, hogy valaki engem halljon, lásson, ugyancsak vissza kell kódolnia azt, ami mondjuk így a levegőben van. Nem én repkedek a levegőben, hanem azok a jelek, melyek engem hordoznak. Nem én jelenek meg otthon kinek-kinek a TV-jében, hanem azok a jelek, melyek engem jelenítenek meg, engem hordoznak. Így lehetek ott mindenkinek a szobájában, amikor dekódolja a jeleket. Ennek berendezése a TV. Lehetővé teszi, hogy ott legyek, ahol azt bekapcsolják.

Nem ez a Biblia lényege is? Valakinek az agya kódolta, jelekké formálta a gondolatot, főnévbe, nyelvtani formákba, s ezek állnak előttünk írásban, amit egy újabb folyamatban kellett kódolni ahhoz, hogy az Isten idegen nyelvből megszólalhasson magyarul. Fordításnak nevezzük ezt, ami megint csak agymunka.

Gyakorlatilag a TV is most ebben a kódolás-dekódolás rendszerben vesz részt, lehetővé téve, hogy Isten megszólaljon magyarul.

Pál ebből a folyamatból érthetett meg valamit, amikor földrajzi területek bejárására adta a fejét. Amit ő művel, az számára olyan, mint a szülési fájdalom. Ezért írja a galatáknak szó szerint: gyermekeim, akiket újra fájdalmak között szülök meg, amíg kiformálódik bennetek Krisztus. – Gal 4,19.

Vagyis ő mindent azért tesz, hogy a galatákban kiformálódjon Krisztus. Nem az anyagi alakul itt jellé? Valamit megért Pál az evangéliumból, hogy miért jó hír az, ami Krisztust hordozza, jelekben. Aztán ez a megértés dolgozik benne, fájdalommal azon, hogy mások is megértsék Krisztust, sőt hordozóivá legyenek, neki magának, szeretetének, mindannak, amit Ő megjelenített, képviselt, hirdetett Isten uralkodásáról.

Hogyne járna fájdalommal a szülés. Hogyne kerülne neki valamibe, míg mások számára érthetővé válik az, hogy kicsoda Krisztus. Nemcsak mint információ, hanem mint aki formáló erővé is válik és meg is jelenik indulatban, szeretetben, békességben, nem elméletben, hanem láthatóan, kézzelfoghatóan.

Mennyi önmegtagadás, hogy ne azt mondja, ami neki fontos, hanem azt, ami lefedi az üzenet tartalmát. Ráadásul érthetően. Mennyit kell koncentrálni arra, akivel az ember meg akar értetni valamit. Aki próbált hasonlót egy kamasz gyerekkel, az sejti mivel jár csak a szeretet átadása. Megy az fájdalom nélkül?  Nem tudom, nekem csak 6 gyerekem van.

Pál nem csak beszél minderről, hanem aktívan részt vesz mindebben. Ez a folyamat számára valódi szülés, fájdalommal.

Nem ez a dolgom most? Hogy maradhatok ki ezekből a folyamatokból, amikor a reformáció tanulságait próbáljuk összefoglalni ebben az évben 500 év távlatából. Akinek nincsenek fájdalmai, az nem is szül. Lehet ezt ma a misszióban megspórolni? Tényleg olyan jól áll az egyházképünk, tényleg abba lehet már hagyni ezt a folyamatot? Vagy elég csak beszélni róla?

Pál nem úszta meg fájdalommentes szüléssel. Lettek is utána gyülekezetek. Mert nem spórolta meg a munkát, ami azzal jár. Ha a reformációról beszélünk, az jó. De kevés, ha nem jár szülési fájdalommal Pál módjára, hogy létrejöjjön valami a tanulságokból. Formálódás, morfológiailag. Jelenjen meg!

Én csak jó 70 km-t tettem meg ide, hogy ilyeneket mondjak. Mondhattam volna nemet, senki nem kérte volna számon, hogy otthon maradjak. Csak a lelkiismeretem. Hogy még ennyire sem vagyok hajlandó azért, hogy kiformálódjon a Krisztus. Hogy legalább esélyt adjak annak, hogy valaki bekapcsolja a TV-t és halljon Róla, meg azokról, akik követőivé lettek.

Pálról úgy tudjuk, mártírhalált is halt Néró alatt. Miért? Hogy rajta ne múljon a formálódás. Emberi életeké és rajtuk keresztül a világé. Melynek olyan nagy szüksége van arra, hogy kiformálódjon benne a Krisztus. hogy kézzelfogható legyen benne a szeretet, a békesség és mindaz, amit Ő, Krisztus képes csak adni.

Nos ezért vállaltam be ezt a TV-s szereplést: Hogy most is, Őt halljuk, ahogy lelkünkben lépked, s az Ő bús »Ádám, hol vagy?«-ára, felelhessenek hangos szívverések – Ady után szabadon.  Ez persze messze van a páli szülési fájdalomtól, de fájna, ha ebben nem tudnék most eszköz lenni. Annyi értelme lesz ennek a 70 km-nek, amit ideutazva megtettem a felvételért, amennyire ez majd hangos szívverések feleleteiben hallható. Ő hallja. Tudom. És látja azt is, hogy otthon, munkában, buszon, villamoson mennyire leszünk eszközök abban, hogy ma kiformálódjék a Krisztus. Igen, ez fájdalommal jár. De van olyan születés, ami ezt nem éri meg? Vagy olyan szülési fájdalom, melynek eredménye nem a testet öltés? Nos ez az információ szükségszerűen vezet a Krisztus kiformálódásához, mert a hangos szívverések kihallatszanak és formáló erejük van.

Enghy Sándor

Kép: refszatmar.eu