Hétköznapi angyalok

Mindenkinek ismerős lehet a kép, ahogyan egy iskola előtt a közlekedésirányító átsegíti a gyerekeket az út egyik oldaláról a másikra. Legtöbb esetben ez a személy egy hölgy, az angol megnevezése pedig lollipop-lady/man. Ez elsőre vicces is lehet, ha a szó szoros értelmében fordítjuk „cukros néni”, ami nem pozitív a mi értelmezésünkben. A megnevezés 1960-ban alakult ki, amikor megjelentek a közlekedésirányítók hatalmas, nyalókaformájú jelzőtáblájukkal a kezükben. Hogy miért is írok én épp erről? Mivel alkalmam van minden nap látni egy közlekedés irányító hölgyet majd egy éve, akit csak úgy hívok Angyal.

Azon gondolkodtam eleinte, hogy milyen „unalmas” lehet Angyal munkája. Mindennap ugyanazt megismételni több százszor. Várni a gyerekeket, megállítani a forgalmat, tartani a táblát, figyelni, hogy minden gyerek átérjen az út másik oldalára, majd továbbengedni az autókat. Hogyan is lehet ezt évtizedeken keresztül csinálni? Hisz nincs benne semmi, ami örömet tudna okozni Angyalnak. Minden kis diákot név szerint ismer és rendszeresen elbeszélget velük egy kicsit, megdicséri őket, vagy éppen megdorgálja, ha úgy a helyes. Évszaktól, időjárástól, kellemes vagy kellemetlen dolog ellenére, minden reggel ott áll Angyal az iskola előtt, az út szélén és hatalmas mosollyal várja a gyerekeket. Azt kérdeztem magamban, hogy mitől ilyen boldog? Nem tudtam a választ, hiába kerestem.

Aztán egy reggel rájöttem, hogy milyen veszélyes és felelősségteljes munka is ez. Egy kisebb autóbaleset történt, miközben próbálta megállítani a munkába sietősen vezetőket. Az egyik sofőr nem figyelt és belement az előtte lévő autóba, miközben a gyerekek már elindultak az út másik oldala felé, az út közepén pedig Angyal, aki vigyázta őket. Sok miden történhetett volna, de mindenki épségben maradt, kivéve az autókat. Láttam Angyal arcán a megkönnyebbülést mikor minden gyerek átért a túloldalra. Rájöttem, a boldogsága abból ered, hogy segít és biztonságot ad.

Mégsem olyan „unalmas” ez a munka, mint gondoltam és milyen felemelő lehet érezni, hogy nem történt semmi baj. Hatalmas bátorság kell hozzá, hogy irányítson és minden apró gyerkőc biztonságára figyeljen. Nem is csak bátorság, hanem talán a Lélek összes gyümölcse.

Amikor megismertem Angyalt, azt mondtam magamban, hogy én biztos nem csinálnék ilyen munkát. Most azt mondom hangosan, hogy én nem lennék alkalmas ilyen felelősségteljes munkára.

Ahogy végigtekintek az életemen – és talán nem vagyok egyedül vele –, látom, hogy Isten is így vezet engem az út egyik oldaláról a másikra. Bár elsőre unalmasnak tűnhet, aztán nagy kihívások elé állít, akár veszélyes helyzetbe is kerülhetek, de ott vár Ő az út másik oldalán. És én is kapok egy angyalt, aki átsegít az úton, aki terelget és megvéd. Ezeket az embereket ajándékba kaptuk, kegyelemből, ne vegyük olyan természetesnek a segítségüket. Ne tévesszen meg minket a külső vagy a név, hisz első ránézésre a közlekedésirányító munkája nem valami fényűző, vagy nagy sikereket hozó foglalkozás, ahogyan a neve sem az, „cukros néni”. De ha jobban figyelünk, és nyitott szívvel fogadjuk, meglátjuk, hogy az igazi nagyság bennük van, a hétköznapi emberekben, benned és bennem.

„Azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket: és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket; hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt.” 1.Kor. 1: 27-29.

De vajon képesek vagyunk-e meglátni a hétköznapi emberben az angyalt? És vajon mi lehetünk-e valakinek az angyala? Nekem csak egy válaszom van:

„Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” 1.Ján. 5: 17.

Jézus azt csinálta, amit az Atya rábízott, munkálkodott. Nekünk is csak annyi a dolgunk, amit Isten ránk bízott, hogy munkálkodjunk a legjobb tudásunk szerint.

Géci Nóra