„…Isten az, aki ébreszti bennetek az akarást és a cselekvést is az ő tetszésének megfelelően.” Fil 2,13

Ha valaki, akkor talán éppen mi reformátusok térünk legkönnyebben napirendre e fölött a bibliai kijelentés fölött. Isten így rendelte. Ha Ő valamit bennem, vagy rajtam keresztül el akar végezni, akkor úgy vezeti a gondolataimat, hogy akarjam és meg is tegyem, amit eltervezett. Nem is tudok mást tenni. Tehát, amíg ilyesmit nem érzek, addig ráérek, nyugodtan csinálhatok mást. Vagy éppen azt is joggal gondolhatom, hogy amihez éppen kedvem van, ami jólesik, az biztosan tőle van, hiszen ő ébreszti bennem az akaratot, meg azt is, hogy annak engedve cselekedjek. Nemcsak, hogy nyugodtan tehetem, de tennem is kell, amihez kedvem szottyan, hiszen Isten indít erre. Nem is olyan megerőltető ez a keresztyén élet.

Vagy talán mégsem így van? Talán éppen ott kezdődne a probléma, hogy magamtól még a becsületes akaratig sem jutok el? Hogy azt is kisajátítom anélkül, hogy észrevenném magam és Istent is a saját szolgálatomba akarom állítani, s vele állítatom ki a saját igazolásomat?

Igen, valahol éppen ez az érzés figyelmeztet, hogy Istentől őszintén azt kell kérnem: Uram, ébressz bennem olyan akarást és indíts olyan cselekvésre, ami Neked tetszik és ezért jó, mert magamtól idáig sem jutok el.

S akkor ígéretessé lesz a fenti ige. Megerősíti és hirdeti, hogy aki kész Vele együtt akarni és Vele együtt cselekedni, abban ébreszt megszentelt vágyat és annak ad erőt úgy cselekedni, ahogy az Neki tetszik. S akkor meglehet, nem is lesz olyan erőlködő a keresztyén élet.

Pásztor Gyula akadémiai lelkész

(© Levi fotó)