Izrael közeli élmények
Nyolc hónap. Ennyi idő telt el azóta, hogy felpakoltam, teletömtem a bőröndömet, felszálltam a repülőgépre és megérkeztem. Nyolc hónap. Ennyi idő telt el azóta, hogy úgy döntöttem, hogy egy évre leteszem a lantot, hagyom leülepedni azt a rengeteg kreditnyi információt, amit sikerült magamba szívni az Akadémia falai között három éven keresztül. Nyolc hónap. Ennyi idő telt el azóta, hogy eljöttem abba az országba, ahol elkezdődött minden. Ahol Ábrahám bolyongott, ahol a bírák nagy csatái zajlottak, ahol Illés hívott tüzet az égből, ahol Krisztus hirdette meg az új világkorszakot. Szinte gyerekkorom óta szüntelenül hallottam ezeket a szavakat: Izrael, Jeruzsálem, Galileai-tenger, Kármel-hegy. Az évek során olyan közeliek lettek, mint Beregszász, Ungvár vagy Munkács. Eljöttem, hogy lássak, hogy átéljek és tapasztaljak: valami varázslatosat, valami spirituálist, valami teológiait. Mert ez a Szentföld, ez az Ígéret Földje, ez a Kánaán – ha valahol, akkor itt közelebb van az Isten, ha valahol, akkor itt még a Biblia is jobban beszél, ha valahol, akkor itt még az ima is másként hangzik.
„Naiv vagy!” – ezt már a nyolc hónapot „leszolgált” énem mondja a repülőről leszállónak.
Nos, nem leltem meg Krisztust. Nem találtam meg a lábnyomát a galileai homokban. Nem éreztem szentebbnek Jeruzsálemet, az üres sírt, a Siratófalat, mint a pataki Vizi-kaput. Nem is láttam Illés tüzét a Kármelen.
Míg másoknak Betlehemről a Születés Temploma, a Pásztorok mezeje, vagy más látványosságok jutnak eszükbe elsőként, addig nekem az, hogyan jártuk körbe az égig érőnek tűnő Válaszfalat (a zsidó fél Biztonsági falnak nevezi), hogyan kaptunk mi is könnygázt a falon járkáló izraeli katonáktól, mert tőlünk száz méterre kisgyerekek hajigálták őket kavicsokkal. Vagy éppen a menekülttábor éppen csak a központtól nem messze, amelyben olyan palesztinok laknak, akiket a ’48-as háborúban űztek el a szülőfalujukból az Izráeli Védelmi Erők, s mind a mai napig nem térhetnek vissza elődeik földjére. Jeruzsálem kapcsán sem az Al-Aksza aranykupolája rémlik fel elsőként, vagy a Szent Sír bazilika hatalmas terei, hanem az apró gyerekek arcai, akik „F*ck the Jew!” kiáltással köveket dobtak ránk, mert azt hitték, hogy zsidók vagyunk. A Negevről sem csak a holdbéli sivatagi táj maradt meg emlékezetemben, hanem a beduinok szomorú arcvonásai, akik évről évre kevesebb földön kell gazdálkodjanak és éljenek, mert a kormány kiszorítja őket a területekről, ahol évszázadok óta élnek. Hadasról, a zsidó egyetemista lányról sem a göndör fürtjei égtek bele a fejembe, hanem az első emléke, amit elmesélt nekünk: „Emlékszem, megszólalt a légvédelmi riadó, és mindenki sikított, édesanyám pedig felkapott és futott velem az óvóhelyre.”
Lehet-e kilépni ebből a borzalmasan valóságos rémálomból? Lehet-e vége az állandónak tűnő izraeli-palesztin konfliktusnak? Lehetséges-e, hogy zsidó és arab ellenség helyett testvére legyen egymásnak? Megtörténhetik-e, hogy leomlanak a falak a fejekben és a szívekben, aztán pedig Betlehemben is? Lesz-e végre valahára béke ebben az országban, vagy a shalom/salam marad csak az emberek ajkain, de nem köszönt be az életekben?
Nyolc hónap. Ennyi ideje nézem ezt a sötét színű képet. Ennyi ideje, hogy Nyugat-Galilea egyik kis falujában dolgozok és tanulok. Egy helyen, ahol ötven évvel ezelőtt nyugat-európai keresztyének érkeztek, hogy tegyenek valamit az országért, és az emberekért, akik itt élnek. Nem a megszokott „nyugati felsőbbrendűséggel” érkeztek, vagy missziós indítékkal, hanem a józan keresztyéni felismeréssel: só kell legyünk ott, ahová az Isten keze szór. A falucska neve: Nes Ammim (A nemzetek jele). Az itt kialakított konferenciaközpontban pedig apró lépésekkel ugyan, de sózzuk a földet. Helyet, szállást, étkezést biztosítunk olyan csoportoknak, akik készek a párbeszédre. Zsidók, arabok, izraeliek, palesztinok, európaiak, keresztyének – mindenféle csoportok jönnek össze, hol külön-külön, hol pedig teljesen összekeverve, hogy leüljenek egymás mellé, megszólítsák az eddig ellenségnek vélt felebarátot, megértsék egymás sérelmeit, fájdalmait, majd pedig felállva testvérként távozzanak. Persze a gyakorlatban nem ilyen egyszerű a párbeszédmunka. Meghallgatni a másikat néha fájdalmas, felszakítani begyógyulatlan sebeket még fájdalmasabb. De csak így tud gyógyulni mind az egyén, mind pedig a társadalom. Ez az, amit időről-időre megtapasztalunk itt, Nes Ammim-ban. Jóleső érzés így dolgozni a két kezemmel a konyhában, a szobákban, a kertben: tudva, hogy munkámmal én is hozzáteszek ehhez az egészhez egy keveset.
A heti negyven órás munkáért cserébe pedig az ittlévő önkéntesek (így köztük én is) egy egyedi tanulmányi programban vehetnek részt, amely számtalan előadást, tanulmányi exkurzusokat, kisebb és nagyobb utakat, kirándulásokat foglal magába. A program célja: megmutatni az országot, a kultúrát; meghallgatni a különböző oldalakat; megismerni miről is szól, és miben gyökerezik ez a konfliktus; a végén pedig hazatérve, összezavarodott gondolatokkal, elgondolkodni mindazon, amit hallottál, láttál, tapasztaltál.
Nyolc hónap. Még kettő másik maradt. Aztán indulok haza: Kárpátaljára, majd pedig szeptembertől Sárospatakra. Talán merészség ilyet állítani huszonkét évesen, de valahogy érzem, hogy az itt töltött tíz hónap volt/lesz életem egyik legszebb ideje.
Shalom!
Homoki Gyula