Lelkek kapuja

Andival óvodás korunk óta ismerjük egymást. De előtte már anyáink is barátnők voltak, együtt jártak iskolába, majd együtt dolgoztak a sátoraljaújhelyi Szabó KTSZ-ben, későbbi nevén a HERUKON-ban. Mi „herukonos” gyerekek voltunk, ezt onnan is tudták a körülöttünk élők, hogy nem hagyományos konfekció ruhákban jártunk, amit a Gólya Áruházban vagy a Hangyában vásároltak nekünk, hanem szépen kivitelezett, egyedi cuccaink voltak, amit a szüleink varrtak nekünk. A sátoraljaújhelyi Petőfi Sándor Általános Iskola ének-zene tagozatának padjait is együtt koptattuk, együtt indultunk az ének versenyeken, amelyeket nagyon igazságosan hol az egyikünk, hol a másikunk nyert meg, de egy biztos: mindig örültünk a másik sikerének. A kórustalálkozókon mindig mi kaptuk a szóló szerepeket, nagyon élveztük az éneklést, a sok fellépést. A zeneiskolát is együtt kezdtük, Andi hegedült, és zongoráztam.

Iskolán kívül is együtt voltunk. Bicikliztünk, kirándultunk vagy csatangoltunk a városban, soha nem unatkoztunk, élveztük egymás társaságát.

Az általános iskola után sem szakadt meg a barátságunk, pedig nem egy középiskolába jelentkeztünk. Együtt mentünk az iskolai bálba, nyáron ifisek voltunk a táborban, vigyáztunk a kicsikre, a HERUKON-ban diákmunkán voltunk. Azt is megbeszéltük, hogy melyik fiú tetszik, melyikhez mennénk feleségül. Sok élmény és történet jut eszembe, de nem mondom el, hadd legyen ez a mi titkunk. Később elveszítettük a kapcsolatot, Andi édesanyja hozott hírt nekem róla, neki rólam. Aztán a közösségi oldal jóvoltából megtaláltuk egymást, akkor leltem rá csodás képeire, verseire, novelláira.

Nem vagyok jártas a képzőművészetben, csak annyira, hogy 20 éves rádiós-televíziós újságírói pályám alatt rengeteg képzőművésszel készítettem interjút, s mindannyiuk művészete hatott rám. Az, hogy ma megnyithatom barátnőm kiállítását, azért lehet, mert régóta szeretjük és becsüljük egymást. Képeit nézegetve egyből szembetűnik a tájhoz, a természethez fűződő szeretetteljes ragaszkodása. Már fiatal korától kezdve érdekelte őt a festészet, nem egy mű készült Olaszliszkáról, ahol a gyermekkori nyarakat töltötte nagymamájánál.

Az impresszionista festőkhöz híven Andi képein is a természetes fény ragyogásában megmutatkozó világ magával ragadó megjelenését láthatjuk. Elbűvölő a fény és színek közötti kapcsolat, a szabad ecsetvonásokkal megalkotott mű. Témaválasztásában is tetten érhető ez, nem a hagyományos történelmi, vallási és romantikus témákat, inkább a tájképeket és a mindennapi élet jeleneteit részesíti előnyben. A pillanatnyi élményt, a benyomást rögzíti képein. Színei vidámak, élénkek, de nem harsányak. A virágok jelentik fő témáját: mezőben, vázában, a kertjében. Képeire a könnyedség, a légiesség jellemző. Szívesen kombinálja az anyagokat, gyöngyöt és füstfóliát is alkalmaz a kompozícióban. Nem erőszakos, úgy mutatja meg a tájat, egy csendéletet, egy tárgyat, ahogyan a valóságban van, mégis önmagán átszűrve, az ő látásmódjával, ami egyben a miénk is. Nem feldúlni, elképeszteni akar bennünket, hanem gyönyörködtetni.

Ez jellemző verseire és novelláira is. Az impressziók, a pillanatnyi érzések, egy hang, egy kép, egy régi ismerős, egy kedves emlék, vagy éppen egy tökéletes pillanat.

Gondtalan arcomat átmelegíti

a mosolygó arcú nap, miközben féltőn

ölel át a langyos szél.

Az úton halkan lopódznak az árnyak,

messze költözött lelkek egyre

csak jönnek velem szembe, múltról mesélnek

összesúgva, mindenki egyszerre beszél,

nem hallom saját gondolataimat.

Ismerős hangú, kedves lelket keresek,

felidézem magam előtt a bársonyos

arcot, amíg végre megjelenik.

Szeretném hallani megnyugtató hangját,

de hiába kémlelem, szavak helyett láthatatlan

kezeivel csendben átölel,

félelmem messze elillan. (Részlet a Lelkek kapuja c. verséből)

Azt hiszem, van abban valami törvényszerű, hogy egy számokkal, szerződésekkel, pénzügyekkel foglalkozó ember keres és talál egy utat, amelyen járva kicsit kiszakadhat a mindennapokból, a kiszámíthatóból, a törvényszerűből, s szabadjára engedheti érzéseit. Andi meghallotta azt a belső hangot, amelyet csak azok hallanak meg, akik érzékenyek, akikben ott csörgedezik egy kis patak, a tehetség, amelyet semmi el nem nyomhat, mert előbb-utóbb utat tör magának.

Jászter Beáta (Európa Rádió)

(Elhangzott Harangi Andrea kiállításának megnyitóján 2016. július 9-én, Olaszliszkán)