Blog

Menekülés az ismeretlenbe

Hajótörés. Kapitány nélküli hajó. Emberkereskedelem. Nyomor. Büdösség. Tömeg. Embertelenség. Partot érés. Vagy zacskók, csoportok, gyerekek, hosszú gyalogút, éjszaka. Kétszáz halott. Négyszáz halott. Nyolcszáz halott. Talán megérkezés. Takaró. Étel. Befogadás. Tegnap is. Ma is. Holnap is. Integráció. Vagy nem. Kívül rekedés vagy kívül maradás. Bűnözés. Egy „jobb szegénység”, „jobb nyomor”, „jobb jövőtlenség”. Feszültség. Gyűlölet. Félelem. Végül minden oldalon mégis könnyek.

Modern kori népvándorlás tanúi és átélői vagyunk. Egykor „kivándorolt Amerikába másfél millió emberünk” – csak innen Magyarországról, Európából pedig nem is tudom hányan. Ma fordított az irány. A befogadók részéről pedig ott az együttérzés, a segítőkészség párhuzamosan a kilátástalansággal és félelemmel. A legnagyobb baj pedig, hogy sem szabadon gondolkodni, sem szabadon beszélgetni nem tudunk erről.

Most még tehetünk úgy, hogy nem érdekel. Ez a legrosszabb stratégia, mert az állásfoglalás és tervezés elmulasztása a meglepetésszerű és törvényszerű tragédiához vezet. Még tehetünk úgy, hogy „a másik tábor” ellen fogalmazzuk meg álláspontunkat, a „másik tábor” lenyomásának és megrugdosásának eszközévé degradálva nyomorult emberek nyomorúságának kérdését. És persze a saját nyomorúságunkét és felelősségünkét. Még tehetünk úgy, hogy nálunk a bölcsek köve. Még tehetünk úgy, hogy csak az én megoldásom a megoldás. A kérdés és feladat azonban mérhetetlenül összetett, és a leegyszerűsítő szimpla válaszok vajon lényegüket tekintve nem egyeznek-e azzal, hogy homokba dugjuk a fejünket?

Információinkat a médiából szerezzük, ami pedig akárhonnan nézzük, végül mindig hatalmi eszköz. Van, aki a külföldit szereti, mert a hazaiban nem bízik. Van, aki a hazaiból válogat – mindig ugyanazt az értelmezést. Mert mindig azt olvassuk, amit keresünk, ami ízlésünknek, valójában prekoncepcióinknak megfelel. Mert nem mindegy, ki mondja. Elfogadnivaló, félkész, „mikrózható” véleménnyé feldolgozott képeket kapunk, azzal a „szabadsággal”, hogy magunk döntjük el, melyik feldolgozást választjuk. És persze a „miénk” az igazság, a „másiké” hazugság.

Miért lenne különben, hogy nem tudunk beszélgetni? Mert nem tudunk. Mert ha én azt állítom, hogy menekülteket felelősséggel és „módjával” lehet csak befogadni, keretek között és nem válogatás nélkül, akkor mindegy mivel érvelek, mert azonnal megkapom a rasszista, xenofób, nem keresztyén, nem európai, nem demokratikus, diktatórikus (ízlés és tapasztalat szerint folytatható a lista) jelzőt. Ha pedig azt állítom, hogy be kell fogadnunk azokat, akik hozzánk menekülnek, mert ez Európához méltó, akkor azonnal idióta „libsi”, hazaáruló, nemzetellenes (ez is kiegészíthető akárhány hasonló jelzővel) leszek. Kész. Nincs vita. Hogy is lehetne? Hiszen a kulcsszóra várunk, és vita helyett rögtön indul a címkézés. Mert így egyszerűbb. Érthető is, és persze az összes indulatunkat kiélhetjük egy virtuális témán. Igen, virtuális témán, mert innentől a téma csupán apropó, ürügy a sárdobáláshoz, és a lényeg kapcsán ettől még nem történik semmi.

Azon gondolkodom, mi lenne, ha megtanulnánk hallgatni, érteni és beszélni. Milyen érdekes lenne, ha megpróbálnánk megérteni egymás érveit. Mennyivel gazdagabb, jobb, „élesebb” látásunk lehetne, és még az is elképzelhető, hogy olyan cselekvési lehetőségeket találnánk, amelyek visznek is valahová. És mondjuk beszélhetnénk például arról, így az utolsó pillanatban, hogy mit is kellene tennünk. Mondjuk magyar nemzetként. Mondjuk Európaként. Mondjuk például az elesettekért és önmagunkért.

A menekültekért úgy, hogy előre menekülünk. Az ismeretlenbe. Az egymásra (is) figyelő közös gondolkodás ismeretlen útján. Talán nekünk keresztyéneknek lehetne ebben szerepünk, hiszen egész élettapasztalatunk arról szól, hogy „hitben járunk, nem látásban”. És mert lehet az Isten Igéjén alapuló „látásunk”. És mert akár példát is mutathatnánk ebből a gyakorlati szeretetből. És mert kérhetjük (így pünkösdre készülve különösen is aktuálisan), hogy a Szentlélek Isten munkálja ezt bennünk és általunk.

Barnóczki Anita