Nomádisten

Kicsit nyűgös ébredés, kávé, énekrend, prédikáció, nyakkendő, fehér ing. Gyerekek az asztal mellett, a kicsi etetőszékben, a nagy álmosan. Apa, mehetek istentiszteletre? Jöhetsz, ha nem nyüzsögsz megint. Feleség terít, kenyér, vaj, forró tea, felvágott. A cipő bőre minden lépésnél nyekereg, a széle enyhén sáros. Törlés, nyakkendő igazít. Reggeli. Nincs rá idő, indulni kell, csúszik az út Kápolna felé, meg ki tudja, milyen a Kőhorog? Nem szeretne késni. Kabát, kicsit szöszös. Mindegy, mindjárt elkésik. A palástról még levakar menet közben némi koszt, karjára fekteti. Biblia, énekeskönyv, hirdetések, hirdetőre kifüggesztendő napi ige. Slusszkulcs, ajtó nyit, macska be. Szeretlek titeket, majd jövök! Húsleves jó lesz ebédre? Anya kérdez, bár tudja, remek lesz. Siess haza, ragyog a templomba menés ígéretével megmosolyogtatott nagylány. „Éjjdáááá” és hozzá vad kapálózás az etetőszék irányából. Végre elindul. Mégis gyorsan kellesz hajtani, ha nem szeretne késni. Ajtó nyit, palást, Biblia, egyéb a csomagtartóban, öv beköt (idegesítően csipog, ha nem…), csak két percet késik, ha minden jól megy.

Minden vasárnap megvan a maga köre. Kanyargós út Aggtelektől Jósvafőig többnyire lefelé, Jósvafőtől Szinpetriig vízszintesen, Szinpetritől Tornakápolnáig felfelé. Tizenöt kilométer oda, ugyanennyi vissza. És a délutáni kör, mert Petribe délután kell mennie, külön. Tornakápolnán, a legkisebb istennépe között kezd. Már csak öten laknak a faluban. Kanyargós út a még éles szögben ragyogó napsugarak között. Jobbra a Kecskés- völgy, balra, lent a Jósva völgyben látszik Szinpetri a templom szürke tornyával együtt. Egy utolsó jobbkanyar, felbukkan a fatornyú templomocska piros sisakja. Ma Attilánál lesznek a tisztaszobában. Jobb így, itt lent, a templom még hideg. Máskor Eszti néni konyhája is megteszi, konyhaasztal klenódiumot tartó úrasztali diadalmenete mellett prédikálva. Julika néni nincsen itthon, a gyerekeknél van, tavaszig talán. Marcsi már elindult az istentiszteletre. Távoli kutyavinnyogás jelzi, hogy Zsolt is elindult. Itt lesz mindenki. Negyvenöt percben (mert oda kell érni Jósvafőre) beszélgetés, igehirdetés, ima, ének, áldás. Az utóbbit mindenki áhítattal fogadja, hiszen ki kell tartania jövő vasárnapig, akkor jön a pap megint, ha meg nem hal. Mindig ezzel viccel, még így is hirdeti:

„Ha az Úr úgy akarja és élünk, megtartja életünket és egészségünket, ránk jövő vasárnapon istentisztelet a szokott rend szerint.”

Máskor, hiszen itt itthon van, s nem csak heti negyvenöt percre, rövidít: „Ha élünk, jövök.” Ha nem, akkor pláne. Azért ne tessenek meghalni, nem szívesen temetnék ilyen cudar időben. A kapuig kísérik, aztán maradnak még beszélgetni. Szívesen maradna ő is.

Jósvafőről mindig késik. Idomul a nagyobb gyülekezet a kicsihez, az itteni Isten-várás az ottani szent időhöz. A hívek eleve öt perccel később indulnak Isten elé, s így ők nem késnek. Hirdetések, „kitennivalók” odaadva, palást a vállon, bent már zeng a kórusvezető tolmácsolásában tanulandó új ének. Az lesz most a „fennálló.” Egy hónapig legalább. Ima az ajtóban, közösen a gondnokkal. Úton az Úr asztala felé „áldásbékesség” elcsendesedés, ének, lekció, ének, textus, prédikáció, ima, Miatyánk, áldás, hirdetések. Imadoboz kiemelve, hittanok, énekkar, imaközösség, minden hirdetve. Záróének, kézfogások, néhány szóban beszélgetés. Napi ügyek, „mikor jár erre a tiszteletes?”  Tíz éve minden vasárnap, gondolja, de azért jól esik a kérdés. Irmuska néni nincsen túl jól. Meg a kicsit is látni kívánja már. „Éjjdááá” idézi magában a jóleső szöszke vigyort a kisebbik lánya szája szélén. Meg a nagyobbik puszija is ott bizsereg még az arcán. Hány templom lesz ma, apa? Négy, mint mindig. És lesznek? Remélem, kincsem, remélem. Még vannak. Itt is, ott is. Az egyikben szinte mindenki, a másikban „egész szépen” a harmadikban keservesen kevesen, ha egyáltalán van valaki a harangozón kívül, a negyedikben rendesen.

Hazafelé meredek a kaptató. Gőzölgő leves alatt büszkén feszítő ebédlőasztal. Segítettem anyának teríteni! Az asztali áldást egymás kezét fogva (a kicsi nem nagyon érti még), közösen mondják. Csak keveset eszik, azt is gyorsan. Megszokás. Nem szeret elnehezült hassal a szószékre állni. Fél kettőkor a nagyobbik már teljes templomi díszben hezitál azon, hogy a perselypénzt a saját zsebpénzéből finanszírozza, vagy esetleg szóljon apának ezügyben. Anyától kap egy kétszázast, a zsebpénz csendesen fellélegzik. Háromnegyedkor ő is indul, ki a templom elé. A férfiak ott gyülekeznek, ő is velük, palástban. A kétszáz méterre nyújtózó fura aggteleki harangtoronyban elhallgat az automata cibálta harang. Ima a cinteremben, hideg a templomban, padfűtésbe kapaszkodó istenhívők.  Lehelet párája oson a hangvető felé, nehézkesen induló, mégis zengő ének. A gyülekezet, mintha percről percre összébb húzná magát. Megpróbál rövid lenni, ne fázzanak. Lekció, ima, textus, prédikáció, jól átgondolt, volt ideje. Ének, hittanok, imakérések. Kézfogás, palást, Biblia, énekeskönyv be a csomagtartóba. A tornyot javítani kell. Meg a cserepet is meg kell igazítani a templom tetején. Isten eddig is megsegített, ezután is megfog tán’. Még van öt perce, beszalad a parókiára. A kicsi szelíden alszik, anya dolgozatokat javít, a nagylány a templomi pajtásával játszik. Puszi anyának, szia nagylány, aludj kicsikincs. Siess haza. Siet majd, ahogy tud, bár titkon reméli, lesz miért késlekedni.

Autóba be, meglehetősen fáradtan. Az Ördögszántás kövei mosolyognak, a ritkás hó alatt jobbról, szépen látszanak a nadrágszíj parcellák. Szép ez a vidék, mindig ilyen helyre vágyott, pedig két folyó ölelésében cseperedett a kárpátaljai síkság laposán. Igaz, az ablakból tiszta időben látta a Kárpátokat a távolban. Talán azért vágyott annyira a hegyek közé. A Jósva völgyön kanyarogva eszébe jut a Tisza meg a Latorca, eddig nem is tudatosult benne, hogy mennyire szereti azt a két vizet. Most itt van, erősen reméli, hogy nem hiába autókázik megint huszonöt kilométert oda-vissza. Szép a gyülekezeti terem, szeret ide jönni, Szinpetribe. Itt kezdték tíz évvel ezelőtt, a saját verejtéke is benne van a módosan felújított gyülekezeti házban, parókiában. Hat évig laktak itt, aztán az alap nélküli ház vizesedni kezdett. Nehezen viselte, hogy munkájából költözni kell, a gyülekezet talán még nehezebben, hogy „elmegy a pap.” Nem ment el, csak máshol lakik. Mégis, mintha pásztor nélkül volnának, a juhok széledni kezdtek. Az autó odasimul a parókia kerítéséhez. Hirdetések, napi Ige, tűzőgép. Utóbbival az előbbieket rögzíti a hirdetőn. Palást, Biblia, énekes. Autó lezár, indulás a parókiára. A tavaly felújított harangok ékesen hívogatnak. Milyen szépen adakoztak rá a Petriek! A gyülekezeti terem majdnem üres és gyanúsan hideg is. A harangok elhallgatnak, a harangozó lép be a terembe. Ennyien leszünk csak, nem is vettem fel a fűtést, minek? Beszélgetnek az életről, a munkáról. Jövőről. A  távol maradókat nem említik, bár mindketten tudják, arra gondol a másik. Jövő héten szokott idő? Igen, jövök, mint rendesen. Bárcsak az Isten is velem jönne, gondolja, miközben pakol az autóba, ki nem nyitott énekeskönyvet, szomorú gondolatokat.

Lassan, nagyon lassan vezet hazafelé. Tolja maga előtt a gondolatait, a félnomád vasárnapok örömét és csalódásait. Jó az Isten, hogy négy gyereket bízott rá, mind más. Olyan még nem volt, hogy mindegyikben örüljön, de olyan sem, hogy mindegyik megszomorítsa. Az egyikben hálaadás, öröm, a másikban kedvetlenség, szürke napok, nyomott érzések. Azt sem tudja, mennyit temetett, keresztelt, esketett, de sokat az biztos. Épületek, harangok terhei. Beázó tetők, könyvelések, rezsi, utiköltség, énekkar, imaközösség, istenküldte segítség a hívektől. Hirdeti az Istent, s az vele megy. Aggtelektől Tornakápolnáig, megpihen Jósvafőn, rákacsint Szinpetrire. Sokszor észre sem veszi, de mindig egyengeti a prédikátor szavát, útját, jellemét. Nem telepszik le sehol, nehogy hozzá zarándokoljanak a kegyelemre vágyók. Inkább Ő látogat el mindenhová, bádogtornyos istenházába, négy keréken suhanva, ember-pap mellett mosolyogva. Velük van. Vele van.

Mező Arnold református lelkipásztor, Aggtelek

Fotó: ingatlanbazár-blog