Pápa felett az ég

Egyik este Pápán olyat láttam, ami megállásra késztetett. A boltból jöttem haza, és a teológia súlyos fakapujával jártam, amikor a szemben lévő templomra vetettem egy automatikus pillantást. Amit láttam, lenyűgözött. Nem a magasba kúszó templomtornyot láttam, bár szépsége és mérete miatt nem könnyű nem észrevenni, hanem mögötte az eget. Nem bírtam továbbmenni: megálltam, és csak néztem. Gyönyörű, vastag, puha felhőtakaró áramlott odafenn, vörösben, narancsban, a kék legalább három árnyalatában és szürkében pompázva, aranyló, vastag szegélyekkel. És az egész mozgásban volt: kavargott, miközben lassan vonult a templom felett. Mintha a mennyet láttam volna – érezni lehetett ennek  szépségnek a súlyát. Úgy éreztem, gyönyörű, de nehéz fellegek vonultak Pápa felett.

I

Két kocka közti résben pihen valahol a kész mű. Az egyik a pápai szoba négy fala, egyetlen hatalmas ablakkal, pici fürdőszobával, két ággyal. Súlyos függöny nehezül a falba illesztett függönytartó kampóra és a függönyt tartó, azonos anyagából készült szövetcsíkra. A másik kocka az ablak mellett álló pici asztalon áll felhajtva. A képernyőjén megnyitva egy dokumentum. A dolgozat. Sehol ismerős, csak a témavezetőm, aki fenn lakik a kollégium felső szintjén, negyven lépcsőfoknyira tőlem. Egyszer megszámoltam, mennyi. Meg két gombnyomásnyira, ha lifttel megyek. Készül a mű, mindentől távol. A hely pedig olyan, mint egy remetelak. Unalmas és izgalmas egyszerre. A boltba kimenni, egyedül, a nappali nyüzsgésbe egyszer-egyszer elvegyülni, a teológia belső udvarán magányosan dohányozni: nem teher. Sőt, valamiféle belső zsibongással jár – jóleső érzés.

Persze nem tökéletes a magány. És így a jó. Esti céklapárlatozás Gergőéknél, szombat reggeli bolhapiac, hamburgeres búcsúvacsora, és a naponkénti konzultáció. Már szinte hedonizmusnak tűnik. És ehhez egy fogadalom is járult: elhatároztam, hogy egészséges leszek. Örömmel töltött el a feladattal járó kihívás: minden nap torna, kevesebb szénhidrát, több zöldség és gyümölcs. És a közérzetem is javulni kezdett. Nem is ártott, mert a munka két napig egyre nehezebb lett. A belső tiltakozás, amikor korábbi, több száz oldalra rúgó anyagaimat megláttam, melyek helyett most ismét újat kell írni, dacot váltott ki belőlem. Két este küzdöttem önmagammal. Újra és újra nekiültem, majd idegesen otthagytam. Haladtam, de mint akit ütnek, és aki csak azért cipeli sziszegve a málhát, mert nem akar több ütést. Fájt. Fizikálisan. A nyakam görcsbe állt estére. De nem kíméltem magam. Még a sétákat is sajnáltam magamtól. Azt is, ami közben felpillantottam az égre.

II

Pápa nem egy metropolisz. Szép kisváros, de élet nem sok van benne esténként, legalábbis ilyenkor, télidőben, úgyhogy a kísértés, hogy belevessem magam az éjszakai életbe, igazán nem volt nagy. Csütörtökön este, amikor tele volt a fejem, a központban, a templommal szemben két kocsmát találtam nyitva, mindkettőben 5-5 ember ült. A téren pedig halotti csend. Beültem egy rumos teára, és írtam egy verset. A kellemesen halk beszélgetés hangja, a lágy zene jót tett a lelkemnek. Utólag tudom, talán nagyobb zajt akkor nem is tudtam volna elviselni. A remeteség ugyanis – ezt vettem észre – azzal jár, hogy belül több kezd történni, mint kívül. Az ingerszegény környezet lecsupaszítja az érzékeket. A munka monotonitása mellett nincs egyéb információ, ami állandóan bombázzon. Nyugalom van, csend, idő arra, hogy valami más töltse ki a külső impulzusok helyét. Ilyenkor a nagy ritkán érkező legkisebb élmények is intenzívvé válnak, az apró ingerek is harsogó hanggá erősödnek. Egy-egy cigarettaszünetnyi beszélgetés szinte beleégett az agyamba. Az esti kungfu-gyakorlás, amikor lementem az udvar mögötti, alacsonyabban fekvő parkolóba, szinte teljes egészében megmaradt. Még a mozdulatsor is. De alapvetően csend volt. Az egész városban, a kollégium falai közt, és bennem is. Nem nyomasztó, csak súlyos. Mint aminek tétje van.

III

Haladtam. Rengeteget. Egy masszív bevezetőt írtam meg, és három fejezetet. Mindennek ára van persze. Éjjel kettő-háromig zakatolt az agyam. Volt, amikor aludni csak hajnali négytől sikerült, de a szemem már reggel hétkor kipattant. Ami viszont a bennem lévő csend súlyát növelte, az a felismerés, hogy olyasmiről írok, ami kötelezni kezd. A dolgozat születése alatt valami olyasmire találtam rá, ami nyomasztóan szorongat. A Jézus-követés súlya, melyet minél kevésbé olvasok a lutheri teológia felől, annál inkább saját korának összefüggésében, egyre nagyobb terhet ró rám. Megelevenednek tanítványok, akik családot, rokonokat hagynak hátra nehéz anyagi helyzetben. Akik döntéseikkel megvetik szüleiket, elhagyják a nekik kijelölt helyet a faluközösségben, megtagadják a korábbi hitüket, és egy holdkóros, istentagadó tanító mellé szegődnek, aki paráznák és bűnösök barátja, és aki olyanokat állít magáról, amit embernek nem lehet elviselnie.

Mindig is sejtettem, de egyre jobban megerősödött bennem egy felismerés. Rájöttem, mennyire könnyű nekünk. Kétezer év távlatából a farizeusokat képmutatónak nevezni, a Jézust követő tanítványok családját értetlennek mondani, a tömegeket befolyásolhatónak tartani, a szadduceusokat egyszerű hatalomféltő opportunistáknak, hízelgő, rendszert kiszolgáló vezetőknek bélyegezni. Könnyű a feltámadás felől minden kételyt lerázni, és hitbeli magabiztossággal mindenkit kategóriákba rendezni. De honnan tudták volna, akik Jézussal így vagy úgy szembekerültek, hogy mit választanak? Volt-e garanciájuk, bármi, a hitükön és a tagadásuk sokszor alapos indokán kívül? Egy embert látva, aki ördögűzéseiről azt állítja, hogy rajtuk keresztül Isten Országa van jelen? Aztán meg egy olyat, aki kereszten végzi? Talán semmi. Mégis, lemondást és magányt vállaltak, ráadásul nem egy doktoriért. Elhagytak családot, de nem a saját karrierjük miatt. Újat kezdtek, de nem a kényelem vezette őket. Szorongató ez a tudat. Mert minden gyengeségük ellenére ezek a tanítványok olyat tettek, amit kevesen tudnak: szakítani és újrakezdeni, egy életet építeni valami olyanra, amiben hittek, valami olyan helyett, amit így-úgy biztonságban kezeltek, mert élni tudtak. És mindezt egyetlen hívásra.

Még mindig eszembe jut az a gyönyörű áramlás, mely megállított. Nehéz és megragadó volt a munka, a magány, a csendbe burkolózó felismerés. Igen. Mint akkor, ott, Pápa felett az ég.

Kustár György