Rá(egymásra)-szorultság

Szegénység. Vegyes érzéseink támadnak. Sajnálat, szánalom, előítélet. Kilátástalanság, reményvesztettség, sebezhetőség. Félelem: nehogy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerüljünk. Szegénynek lenni szégyen. El sem tudom képzelni, milyen lehet kis motyómmal az utcán barangolni, kétségbeesetten, lemondóan vagy még bízva abban, hogy holnap megtörténik a csoda! Viselni a megvető, vagy szánakozó tekinteteket.

Az, ami sokunk számára a legtermészetesebb, hogy van otthonunk, van mit ennünk nap mint nap, többek számára nem adott. Mindennapjaink eseményei, ügyintézései, luxusproblémái, mikrokörnyezetünk apró-cseprő eseményei közepette könnyen megfeledkezünk a rászorulókról, vagy épp tudomást sem veszünk róluk mondván, nekünk erre nincs energiánk.

Patakon sem kevesen vannak, akik nemhogy ételt nem tudnak az asztalukra tenni, de még otthonuk sincs.

A teológia is beszállt a pataki gyülekezet által kezdeményezett ebédosztásba. A hajléktalanoknak, rászorulóknak főztünk. Nem csupán azért tettük, mert számos bibliai ige buzdít erre („Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől.” Ézs 58,7), bár kétségtelen, ez is fontos volt az elindulásban, hanem mert minden ember feladata a nehéz helyzetben élők segítése. Közös felelősségünk. Nem éreztük áldozatnak a munkát. Örömmel és lelkesen készültünk a teológusokkal a szombati ebédosztásra. Előző nap megkezdtük a sütést. Pénteken délután csokiillat töltötte be a fiúkollégiumot. Lisztfelhőben úszott a konyha: muffinokat gyártottunk– boldogan, jókedvvel. Mértük a hozzávalókat (bár volt, akit csak az érzései irányítottak). Követtük a recepteket, vagy épp átalakítottuk és újakat kreáltunk. Hol egymás keze alá dolgoztunk, hol egymás ellen kavartuk a tésztát, töltöttük a muffinkapszlikat, kóstolgattunk, nyitogattuk a sütőt.

Este még többen összegyűltünk, hogy felvágjuk a leves hozzávalóit. Életlen késekkel szabdaltuk a húst, kockáztuk a zöldségeket. Eszközök híján, kicsi vágódeszkán ketten is daraboltak. Sírtunk a hagymától, beszélgettünk, viccelődtünk. Valóban egy emberként égett a kezünk alatt a munka.

Mindenkit eltöltött a boldog érzés, hogy fontos dologra készülünk. És mindeközben bennünket is összekovácsolt. Megható volt az az áldozatkészség, hogy sok teológus ahelyett, hogy hosszú idő után végre hazament volna a családjához, odaszánta a szombatját. Ebédosztás közben kedvesen beszélgettek a rászorulókkal, megpakolták a tányérokat. A diákok többsége számára nem ismeretlen a nélkülözés; sokuk akár testközelből megtapasztalta, milyen szűkös beosztással élni, lemondani, tehát nem kellett az empátiát magukra erőltetni.

Boldog vagyok, hogy részese lehettem mindennek! Azt is jó látni, hogy a teológiánkon tanulók ilyen csupaszív fiatalok, akik értik a teológia lényegét, és tettre készek, ha szeretetszolgálatról van szó. Hálás vagyok, hogy együtt élhetek velük. Fontos dolgot tettünk, mégsem volt bennünk a büszke vagyok magamra gőgje.

Van egy mexikói film (Szeress Mexikóban), melyben a legkisebb lány, aki sosem mehet férjhez, beleszeret nővére vőlegényébe. Az esküvői menü készítése közben egy könnycsepp hullt a tésztába. Miután a vendégek megeszik a tortát, sírva fakadnak. A lány főztje varázserővel bír. Sokan mondják, nem mindegy, milyen lelkülettel főzünk. Biztos vagyok abban, hogy azokat, akik március 24-én, szombaton a piacon ettek a muffinból és a palóclevesből, átjárta a szeretet, mert örömmel és boldog felelősségteljes igyekezettel végeztük a sütés-főzés minden pillanatát.

Füsti-Molnár Pálma

Képek forrása: Facebook