Rektori beszéd a 485. tanév évnyitóján

 

 

”Az Istenről való beszéd, a teológia mindenkor szerelem, ami minden pillanatban születik és újjászületik, amit mindenkor át kell járnia a teremtő alkotás melegének.”

Főtiszteletű Akadémia Közgyűlés!

Kedves Vendégek!

Kedves Testvérek!

Kik azok, akik az Istent tisztelik ezen a helyen? Ki az ő Istenük?

Több mint jelzésértékű ez a nagyszerű alkalom, amikor is a Sárospataki Református Gyülekezet és a Sárospataki Református Teológia közösen van együtt tanévnyitó Istentiszteleten. A címben felevetett kérdésekkel együttlétünk céljára és lényegére igyekszem rámutatni.

Jelek sokasága vesz bennünket körül. Évszázados, gyönyörű templom, aminek orma a menny felé mutat. A Református Kollégium lenyűgöző, masszív épülete, ami a megmaradás és újrakezdés szimbóluma is lehet, ha nem feledkezünk meg arról, hogy küldetésünk legfőbb iránya mindenkor Isten szolgálata. A Teológia zászlója, amin az angyal hirdeti a Kollégium vészterhes korszakaiban megismert és megtapasztalt isteni igazságot: „Féljétek az Istent és néki adjatok dicsőséget”.  Szimbólumok, melyek a hit, ismeret, tapasztalat, vagy éppen álmok és vágyak, egy világos értékrend lenyomatai. A mieink is lehetnek, és tőlünk egészen idegenné is válhatnak. Időről-időre magukkal ragadhatnak, lehet, hogy csak nosztalgikus kívánságokat ébresztve bennünk mindaz iránt, amit hiányként élünk meg, vagy némi bizonytalanságot is kelthetnek bennünk, mert már nem egészen ismerjük és értjük, amiről szólnak. Ellenállást is kiválthatnak, mert már nem érezzük azokat sajátunknak. Közömbösséget is ébreszthetnek, mert minket már egészen más érdekel.

Az is jel, hogy most együtt vagyunk. Lehet ez az udvariasságnak, a kölcsönös megbecsülésnek a gesztusa. Tudunk egymásról, számon tartjuk egymást, mindig szívesen látott vendég az egyik a másik számára. Hullámzó intenzitással adjuk egymás tudtára, hogy igazodási pontjaink, érdekeink éppen összeérnek vagy esetleg egymástól távolabb esnek. Ez is lehet mostani együttlétünk alapja. Meggyőződéssel vallom azonban, hogy itt sokkal többről is szó van. Ahhoz, hogy ezt a többet együttlétünk céljaként és lényegeként lássuk meg, elengedhetetlenül szükséges a cím őszinte kérdéseinek a megválaszolása: Kik azok, akik az Istent tiszteleik ezen a helyen? Ki az ő Istenük?

Az egyház titka sűríthető össze ebben a két kérdésben. Sokféle válaszunk van. Isten Szentlelke, a megígért vigasztaló, akár válaszainktól függetlenül is, egyszerre „eszünkbe juttat mindent”. Csak hallanunk kell őt. Csak rá kell hallgatnunk. A külső világ előtt leeresztett függönyök mögött megtelünk a Lélekkel, a legigazibb valósággal. „Benne élünk, mozgunk és vagyunk”. Így tudhatjuk meg, hogy kik is vagyunk, és kié is vagyunk igazán. Igen Valakiben vagyunk, aki körülvesz, belénk ömlik, eláraszt, és nem léphetünk ki belőle. Ő az, aki igazán van és nekünk ajándékozza a létet. Ebben a létben válunk személyiségekké a minket körülvevő cselekvő „isteni közegben”. Belül a külső felé behunyt szemünket hangok igazítják, „mert a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által”. Egység jöhet így létre. Üzenetek járnak, és ki-ki meghallhatja a magáét, mert minden léleknek megvan a maga hullámhossza, amelyen hívják, mint amikor éjszakában megcsendül az ébredés. Hullámok ezrei futnak itt, és senki sem marad üzenet nélkül. A lélekre boruló Szentlélek hallása ez, amelyben mindenki megkapja az örökkévalóság életkeringésében a neki jutó, a számára rendelt életadagot. Ebben az üzenetben legtöbbször több van, mint amennyi saját lelkünknek kell. Azért kapjuk, hogy továbbadjuk az ember- és lélektestvéreknek. Hallomásaink aztán a szavak köntösébe öltöznek, hogy akár így is lélektől lélekig áramolhasson az igazi Létről meggyőző erő. Sokszor érezzük azonban, hogy a töredékes emberi szó nem férhet hozzá ahhoz a hatalomhoz és erőhöz, amit „szem nem látott, és fül nem hallott” dicsőséges isteni hatalom jelent. Mégis tudunk róla, hiszen magunkban hordjuk valóságának szikrázó pillanatait. Ez a hallás a szentek közösségének és egységének tájékozódási hálózata. Isten nem korlátozza ezt a Szentháromság belső életére, hiszen a maga képére és hasonlatosságára akart bennünket. Magából adott, hogy mi lehessünk. A Mindenható Isten önmagát adta a testté lett Igében, hogy utat mutasson életünk és eszmélésünk áttekinthetetlen finomságában, szövevényességében, hogy keresztútjainknál üzenetek szóljanak azok számára, akik azt természetfeletti figyelemmel hallgatják.

Egyszerre beszélhetünk minden korban a keresztyén üzenet jelentőségéről, és azt is reálisan kell látnunk, hogy vannak időszakok, amikor Isten nekünk szóló üzenete számunkra kevésbé fontos. Isten vállalja ezt a kockázatot. Üzenetének jelentősége különösen is akkor meghatározó, amikor életünk sorsdöntő kérdéseivel történő szembesülésben Isten megszólítása válaszokat jelent. Kevésbé jelentős az Isten nekünk szóló üzenete akkor, amikor a válaszainkat nem nála keressük.

Fokozott jelentősége van azonban mindennek akkor, amikor Isten egyházáról, az ő gyülekezetéről, a Sárospataki Református Egyházközségről és a Sárospataki Református Teológiáról van szó. Ez a mostani gyülekezet ebben az értelemben különösképpen is jel. A lutheri radikalizmus felől nézve, mégpedig úgy, mint peccatrix maxima, azaz mint a legbűnösebbek közössége. Eberhard Jüngel finoman mutat rá a lutheri megállapítás lényegére. Az egyház abból a szempontból bűnös tagjaira nézve, hogy azok éppen így igazolják vissza azt, aki megbocsát.[1] Ebből következően a bűnbocsánat hirdetése elhívásunk és küldetésünk alapja. Itt válhat nyilvánvalóvá, hogy az egyház Istent hirdeti-e vagy bármilyen félreértésből magát reprezentálja. Közösségi együttlétünk mint jel könnyen lehet bálványimádássá is, amit egyéni vagy közösségi önmegvalósításunk kísértése ma egyre inkább táplál. Akkor, amikor azonban az egyház a Szentlélek Istenre figyel, akkor meghallhatja és befogadhatja az Ő Igéjét. Akkor találkozhat azzal, aki életközösségbe lépett velünk, aki vállalta sorsunkat, aki bennünk és általunk is cselekszik, aki közösségbe von Istennel és egymással. Csak ekkor találkozhat Jézus Krisztussal. Ebben a találkozásban pedig már a figyelem nagyon is megkülönböztethetően önmagunkról a Szentháromság egy Istenre irányul, aki Jézus Krisztusban megbocsátott az embernek, és az a közösség, aki a hit egységében összegyülekezik az Isten tiszteletére, ezt tudatosan felvállalt küldetéseként teszi.

Ebben a küldetésben járásról van szó akár a pataki gyülekezet életéről, akár a Teológiáról beszélünk. Ebben a küldetésben és feladatainkban a 2015/16-os tanévben várhatóan 353 hallgató vesz részt. Közülük 311-en az akkreditált képzéseinkben és mintegy 42 testvérünk a presbiteri népfőiskolai képzésben. Külön öröm számunkra, hogy ebben a tanévben 124 hallgató nyert felvételt képzéseinkre, akiket nagy szeretettel köszöntünk erről a helyről is. Ugyanilyen örömmel adjuk hírül, hogy főállású oktatónk köre is bővült. Nótin Ágnes tanárnő várhatóan október elsejétől kapcsolódik be az oktatói munkába és elsősorban a pszichológiai jellegű tantárgyakért lesz felelős. Benyó Bála docens úr ettől az évtől az Egyháztörténeti és Rendszeres Teológiai Intézeten belül tanít szociológiai jellegű tantárgyakat.  Téglás Zsolt tanár urat a Sárospataki Református Teológia adjunktusává nevezte ki a Szenátus. Isten áldja meg életüket és közöttünk végzett szolgálataikat.

A Sárospataki Teológia Isten kegyelméből bővíteni tudta képzési kínálatát, és ennek köszönhetően a 2015/16-os tanévben az osztatlan mesterképzési szakon képez református lelkipásztorokat, mesterképzési szakon teológusokat, alapképzési szakokon református közösségszervezőket, hittanoktatókat, lelkipásztori munkatársakat, szakirányú továbbképzési szakokon lelkigondozói szakreferenseket és a népfőiskolai hagyományokat követve, református gyülekezeti tagokat.

Hangsúlyoznom kell, hogy mindaz, ami a Pataki Teológián történik, ebben a küldetésre készülve elválaszthatatlan a Sárospataki Református Gyülekezettől, az egyháztól és mindezeknek fejétől: Jézus Krisztustól. Gyönyörűen juttatja ezt az együvé tartozást kifejezésre Kálvin az Institutióban:

Krisztus Úgy közölte önmagát és minden javát veled, hogy a tied legyen minden, ami az övé, hogy testének tagjává legyél, teljesen eggyé válj ővele, ezért igazsága eltörli bűneidet, szabadítása eltörli kárhoztatásodat, és teljes méltóságával közbenjár, hogy méltatlanságod ne kerüljön Isten szeme elé. Így van ez: nem illik elválasztani Krisztust tőlünk, sem minket tőle, hanem két kézzel meg kell ragadni azt a közösséget, amely összekapcsol minket és őt.”[2]

Így ragadjuk meg egymást, mert ebből fel sem becsülhető meggazdagodás várhat ránk. Az a szemlélet és ismeret, amit a pataki Teológia így kínál, sohasem lesz érzelmektől mentes. Talán korunk egyik legnagyobb csapdája, amikor a tudást és az érzelmet elválasztja egymástól. A teológia tudományában ez elképzelhetetlen. Amennyiben például csak vizsgákra, jegyekre redukáljuk mindazt, amit teszünk, akkor nem másról mint átvett és sokszor személytelen tudásról beszélhetünk, amiben nincs benne az egyéni alkotás. Az Istenről való beszéd, a teológia mindenkor szerelem, ami minden pillanatban születik és újjászületik, amit mindenkor át kell járnia a teremtő alkotás melegének.

Szeretni csak az élő ismeretet lehet, a kézről kézre, vagy elméről elmére járó élettelen közlés nem él. Azért kell fűteni ezt a tudást, mert ez az életkérdéseinkre, sőt örökkévalóság-kérdéseinkre vonatkozik. Ebben a tudásban az Életről van szó, amit nem vonhatunk el következmények nélkül az egészből, amit nem darabolhatunk fel céljainknak megfelelően, mert ha így teszünk, nagy árat kell fizetnünk. Ennek a tudásnak, amit a teológia adhat, legalapvetőbb vérkeringése a szeretet.

Ezek pedig nem nagy szavak ahhoz a megismeréshez képest, amit így kapunk. Mindeközben pedig mindig szembesülhetünk azzal, hogy kik is vagyunk valójában, és ki is a mi Istenünk. Így járhatunk földi életünkben igazságnyomokon. Így járhatunk Isten elhívó küldetésében. Így dolgozhatunk és szolgálhatunk együtt Istennek. Így úgy lehetünk egyházként úton, hogy nem csak az út nehézségét, de a célját is meg-megláthatjuk.

Adja meg Isten, hogy a Sárospataki Református Teológiai Akadémia 485. tanévében minél többször törjük meg közösen a kenyeret, és így legyünk mindenkor kitartóak együtt a könyörgésben.

Köszönöm a megtisztelő figyelmet.

Füsti-Molnár Szilveszter

SRTA, rektor

(A képeket Nagy Károly Zsolt készítette)

 

[1] Eberhard Jüngel, „The church as Sacrament”, in Theological Essaya, szerk,: J. B. Webster; Edinburgh: T. & T, Clarck, 1989, 191-213.

[2] Inst. 3.2.24