Blog

Sírbanéző

… Mária

Sosem tűnt még fel számára, milyen hosszú tud lenni egy éjszaka. Élete leghosszabb éjszakája. Megpróbált pihenni, csukva tartani a szemét, de szemgolyói égtek a könnyektől, amiket elsírt és amiket visszatartott. Egy szemhunyásnyit sem aludt, csak sóhajtozott.

Nagyon korán indult, a sötétben ragyogtak felette a csillagok. Nem állt meg, hogy rácsodálkozzon az égbolt szépségére, botladozva haladt célja felé. Útközben elfáradt, kicsit lelassított és ekkor pillantott fel az égre először. Egy röpke pillantás elég volt, aztán ismét meggyorsította lépteit. „Mennyire hidegek és távoliak a csillagok”-gondolta. „Pedig Ő azt mondta, Isten közel van mindannyiunkhoz. Azt mondta, bennünk lakhat. Otthon érezhetjük magunkat az országában. De már sosem kérdezhetem meg tőle, hogyan legyek otthon Istennél”. Remegett, de nem csupán a hidegtől, hanem a félelemtől is. Rettegett attól, hogy Nélküle ismét visszaesik a bűnébe, amiből a Mester megszabadította. Mindig segített neki, ha beszélgethettek, talán ő volt az egyetlen férfi, akivel őszinte tudott lenni és aki elfogadta és szerette őt.

A nő egy sóhajjal lép be a kapun. Nehéz találkozás lesz, de ez az ő találkozása. A város még alszik, azért is jött ilyen korán, hogy ez az idő csak az övé legyen. Kettesben akart maradni Jézus emlékével és sírni akart. Ráborulni a sírt elzáró kőszeletre és gyászolni azt, akit elvettek tőle.

Valami nincs rendben. A kő nincs a helyén, ahol hagyták. „Talán valaki betört a sírba, hogy ott se legyen nyugta a halottnak?” A sírkert korai látogatója sarkon fordult és rohanva igyekezett a város felé. Azokhoz sietett, akiknek tudniuk kell, mit látott.

… János

„Akit szeret az Úr …” – mondta magában, miközben megfordult fekhelyén. Elevenen élt benne a szörnyű délután, amikor végig kellett néznie, hogy kivégzik azt, aki szerette őt. Akkor is szerette, mikor még nem volt szeretetreméltó, mikor testvérével csak hatalomra akartak szert tenni az Ő követésében. Kint lassan szétvált egymástól a sötétség és világosság, pirkadt, azonban gondolatai sötétek maradtak. Mihez kezdjen magával most így, hogy elment a Mester? Vissza a halászhálókhoz, mint a másik tanítvány? Hogyan viseljen gondot arról, akit rábíztak a keresztnél? Miért pont ő, a legfiatalabb legyen a gondviselő? A fájó múlt és a bizonytalan jelen aggódásba taszította, legszívesebben egész nap fekve maradt volna. Ekkor kopogtak.

A hírre, hogy a sírt valaki felnyitotta, minden fáradtság kiszállt belőle. Kapkodva elkészült és társával együtt útra kelt a sírkert felé. Eleinte sétáltak, majd megszaporázták a lépteiket, végül már futottak. Teljes erejéből rohant, így társa lassan elmaradt mögötte. Már bent is volt a sírkertben, türelmetlen tekintettel körbepillantott, hogy megtalálja a nyitott sírt. Meglátta és odasietett. A kő tényleg nem volt a helyén, Mária igazat mondott. Ki emelhette fel? Több emberre lehetett szükség ehhez a feladathoz.

A kőről tekintete a sírbolt sötéten ásító szájára siklott. Mintha hívogatta volna a hűvös sírhely: nézz be rajtam, lásd meg, mi történt. Előrehajolt a bejáratnál és bepillantott. Látta a kőlapot, amin a Mester teste feküdt, észrevette a lepedőket, amibe belegöngyölték, majd tekintete a testet kutatta a sírkamrában. Nem volt ott.

Eddig ismeretlen érzéssel birkózva lépett el a sírtól. „Ott voltam, amikor meghalt. Ide temették és nincs bent a sírban. Könnyeztem, mikor kilehelte a lelkét, de még előtte rám bízta a legdrágábbat, az édesanyját. Most pedig nincs ott, ahol keresném. A sír nincs feldúlva, nem rablók és hullagyalázók jártak itt. Merre lehet?” A kétség, izgatottság és titkos remény bontogatták szárnyukat egy időben az ifjú János szívében. Úgy érezte, most elkezdődött valami új.

… Péter

Égett a tüdeje, ahogy kapkodta a levegőt. A szeme előtt vörös karikák táncoltak, de futott kifulladásig. Tanítványtársa már megelőzte, keserűen gondolt bele, hogy most is csak a második helyet tudja megszerezni. Pedig ő mindig első akart lenni mindenben. János mégis megelőzte őt, amikor helyet kért maga számára az eljövendő országban és akkor is, mikor a keresztnél állt. „Mindegy is” – gondolta – „Már mindegy, ki tagadott meg kit, az élet megy tovább. A halászatban én leszek az első. Ideje lezárni ezt is.” A sír nyitottsága felzaklatta, nem szerette a nyitott kérdéseket. A gondolat, hogy az elhagyott, elárult Mester, aki mellett aludt a Gecsemánéban, nincs a helyén, nem hagyta nyugodni. Lelkiismeretétől űzve futott az úton. Lassan már látta a sírkert kapuját.

A másik ott állt a sírbolt mellett és Péter nem tudott olvasni az arckifejezéséből. Egy futólagos pillantást vetett rá: értetlenség és remény egyszerre csillogott szemeiben. Nem mondott semmit, ezért most hálás is volt neki. Saját szemével kellett látnia, mi történt a sírkamrában.

Egész testében megborzongott, mikor átlépte a küszöböt. Az állott levegőjű félhomályban odasétált a lepedőkhöz, végigsimította őket. Nem érzékcsalódásról van szó: valóban üresek. Pillantása a kendőre esett, amely gondosan összegöngyölve feküdt egy másik helyen. Kezébe vette, mérlegelte a súlyát. „Ez hát az a kendő, amivel letakarták az arcát…” – gondolta. Odalépett a kripta falához és azt is megérintette. „Ez a szikla magába kellett volna zárja Őt. Mégsincs itt. Hogy lehet ez?” Míg erejét megfeszítve gondolkodott, körbejárta a sírt, ujjait végighúzva hideg falain.

Közben egy másik alak tűnt fel a fényben, ami a jeruzsálemi reggelből ömlött be a sír száján. Ő is belépett, körbenézett. Mindketten hallgattak. A szeretett tanítvány csak a tekintetével simogatta meg a lepedőket, amikben eltemették a Mestert.

Egymásra néztek és kiléptek a sírból. János fején keresztülszaladt a gondolat: „Vajon Ő is így lépett ki a halálból az életre?” Furamód úgy érezte, ezen a reggelen ez is megtörténhet. Közben megérkezett Mária, aki elfáradva jócskán lemaradt a tanítványok mögött. Leroskadt a sír szája elé és zokogni kezdett. János megérintette a vállát, vigasztalóan megszorította, majd elindult vissza a városba Péterrel. „Aki sír”- mondta magának-„azt hagyni kell sírni.”

Aznap este többen összegyűltek. Idejét sem tudták, mikor kellett utoljára bezárniuk az ajtókat. Szokatlan és idegen voltmindez. A Mester mindig nyitott ajtóknál vacsorázott, akárki bejöhetett és csatlakozhatott hozzá. A tanítványok csendben ettek, Péter és János lopva egymásra pillantgatott, de mikor találkozott a tekintetük, rögtön elkapták. Mindketten érezték, van valami a levegőben. Péter szerint elkerülhetetlen rossz, János szerint váratlan jó.

Péter körülpillantott és megrémült: bár az ajtók zárva voltak, valaki bejutott közéjük és odaállt középre. Ismerős arcok társaságában Péter nem tudta hova tenni ezt az embert: akárhogy erőltette emlékezetét, nem tudta, találkoztak-e már.

Az Idegen elmosolyodott. Már mindenki őt nézte. Körülpillantott tanítványain, egyenként megnyugodott a tekintete mindegyiken. Péterre nézett először és rajta állt meg a szeme utoljára, mikor megszólalt:

„Békesség nektek!” Jn 20,19

Laskoti Zoltán a TeSó Blog főszerkesztője.

(Kép: https://emailmeditations.wordpress.com/)