Te kinek az embere vagy?

Manapság egyre inkább égető kérdéssé válik a cím: te kinek az embere vagy? Abban a vonatkozásban gondolunk erre először, hogy ha érvényesülni akarunk, előrébb jutni az életben, elengedhetetlen, hogy valaki támogasson. Mindennapi tapasztalat, hogy a továbblépéshez, a ranglistán történő feljebb jutáshoz minimum jól kell házasodni, de legalábbis jóban kell lenni azokkal, akik sorsunk felől döntenek. Vezethet minket önös érdek, vagy bármilyen szent cél, minden könnyebb, ha megfelelő embereket ismerünk.

Mintha a Bethesda partján fekvő beteg is ugyanerről panaszkodna. Harmincnyolc év keserű tapasztalata azt mondatja vele: engem nem támogat, nem segít senki a gyógyulásért vívott harcomban. Nem vagyok senkinek a kegyeltje, aki lenne szíves a vízbe vinni, mikor az felkavarodik. Márpedig támogatás, jóakaró, jótevő nélkül érezhetően, láthatóan semmire sem vagyok képes: hiába ülök a lehetőség kapujában, a Bethesda partján, mozdulni, gyógyulni nem tudok, életem kilátástalan. Harmincnyolc év hosszú idő: az a tapasztalás, hogy nem vagy kellőképpen fontos senkinek, nincs, akire számíthatnál, aki besegítene az életet adó vízbe, testet-lelket megbetegítő, megbénító állapot.

Talán mindnyájunkkal előfordult már, hogy hasonlóan reménytelen helyzetbe kerültünk. Talán évek óta senyvedünk mi is egy helyben, átélve, megtapasztalva a bibliai szereplő sorsát. Kezdetben talán bizakodunk, majd kétségbeesünk, végül beletörődünk a változhatatlanba, látván, mások hogyan szabadulnak és gyógyulnak – mások igen, csak mi nem.

Isten nagy kegyelme és csodája, hogy gyakran megtapasztalom a bibliai igazságot: a világ sóvárogva várja Isten fiainak a megjelenését. Sokan ugyanis tényleg elesettek: akár fizikai, akár lelki értelemben bénák, esendők és gyengék, akik nem tudják másokkal megosztani sem fájdalmukat, sem örömüket. Akik útmutatásra várnak, támogatásra, erőre, jó szóra, elismerésre áhítoznak. Akik nem valamiféle elvetemültségből nem ismerik Krisztust, hanem azért, mert még senki nem hirdette nekik az örömhírt. Akik nem azért nem járnak istentiszteletre, mert mindig „elfoglaltak”, hanem azért, mert senki nem hívta meg őket, vagy talán nem marasztalta. Éppen ezért a feladat adott: folyton nyalogatjuk a sebeinket, és sajnáltatjuk magunkat, vagy észrevesszük azt, aki nálunk is elesettebb? A kérdést akár úgy is feltehetnénk: siránkozunk azon, hogy nincs emberünk, vagy meglátjuk azokat, akiknek akár mi is embereivé válhatnánk?

Éppen ezért a címben feltett kérdés most ne úgy ízlelgessük, hogy tartozunk-e valamely befolyásos személy táborába, vagy sem; és egyáltalán ne keseregjünk azon, ha esetleg nem tartozunk sehová, éppen ezért –úgy tűnik- semmi esélyünk. Ahelyett, hogy görcsösen vágyunk előre, inkább vegyük észre azokat, akiknek igazán emberre van szükségük. Talán mi kellünk ahhoz, hogy rámutassunk: neked nemcsak embered, de Istened is lehet. Hiszen mégiscsak Ő az igazi Szabadító.

Székely Attila református lelkipásztor

Kép: The Healing of the Cripple of Bethesda, Pieter Aertsen (1507-1575)

Forrás: https://hubpages.com