Blog

Tölgytudat

Tornakápolnán, a falunkban méltósággal ül a hegytetőn a templom. Mögötte az őszi párán átsejlő lombok vöröse alatt álmodik a temető. Nagy volt hajdan, sűrűn lakott, rendben kaszált, fejfákon nőtt tisztelet-virágoktól színes, nehéz illatú. Mostanra olyan, mint a toporgó apóka: vinné az ifjonti hév, de a hús, az izom már régen lehervadt a gyengülő csontokról. A kapun kezdet és a vég jele, mögötte mély sebhely árka húzódik az élő és a holt részek közé, átjárhatatlanságot kiáltva. A holt-rész emlékezet fáit megrágta a mulandóság. A sírdombok kövérje is apad szüntelen, nehézléptű véneink is csak sejtik az alattuk nyugvó csontok álmát. Amott hátul, a vén tölgy után fejfák bukkannak elő a sírdombok végébe kapaszkodva, mintha hömpölygő áradat hullámaival küzdenének. El-elmerülve, nekidőlve az elmúlás hasító szelének, mohát húzva szemükre védelmet remélve tőlük, egyre csak menetelnek a múlandóság felé. Lentebb két idegen szavú, furcsa betűkkel rótt kő jelzi az alatta nyugvók hitét. A kövek maradtak. Megkopva, megfakulva, de dacolnak az idővel. Az emlékezet régen nem borította rájuk szelíd mosolyát, mégis napról napra, évről évre próbálják emelni lankadt fejüket. Látták, ahogyan az alig kihűlt testek nyugalmát büszkén őrző fejfák kihúzzák délceg, fiatal derekukat. Látták, ahogyan a szél beléjük kapaszkodik, s sziszegős énekbe kezd, mert kidönteni nem bírja a büszke fát. Ők is érezték a perzselő napot, mely egyre szívta, melengette a faragott tölgyeket. Együtt borzongtak meg a rostok közé furakodó hideg esőcseppek kopogásán. Hallgattak a puha hó csöndjével, együtt öregedtek a fejfákkal. Ma már alig beszélnek. Nem maradt kivel. A szél, a nap, az eső, a hó nem fáradt el küzdeni az emlékezettel. Már nem lengi körül nehéz virágillat a megroskadt derekú fejfákat. Megöregedtek. Megnémultak. Azt talán még sejtik homályosan, hogy férfi vagy asszony, gyermek vagy idős ember álmát őrzik, de a búcsúzó szavakat, a bölcső és koporsó közötti számok titkát régen elfeledték már. Akik még megmaradtak, néha felemelik fejüket, s rémülve csodálkoznak megfáradt társaikra, kik leheveredtek az őrzött sírokra. Amit a szél, a nap, az eső, a hó és a fagy meghagyott belőlük, most a föld porlasztja tovább. Nincs, ki felemelje őket, nincs, ki emlékezne híven őrzött halottjukra, hát ők sem akarnak élni már. Indulnak oda, ahová ezernyi társuk elment, s üzenetet hagynak a sírdombokra vésve. Sic transit, így múlik. Vissza- visszapislognak még az öreg templom felé, ahol a falut is sejtik, de mozdulni, megállni, vigyázni már nem tudnak. Elfáradtak.

Egyszer csak furcsa dolgot lát a két idegen kő: viszik az öreg fejfákat. Egyenként, vigyázva emelik óvatos kezek a ropogó csontú vén oszlopokat. Tisztogatják, vigyázgatják őket. Betűiket, mintájukat kutatják, üzenetükre, halottjukra kíváncsiak. Vajon hová mennek? Nem maradnak a földnek, mely nevelte őket mag koruktól fogva? A két kő tanácstalan. A sebhely -árok túloldalán, a bokrok, fák oltalmában rejtőzködő fiatalabb tölgyoszlopok szintén kíváncsian nyújtózkodnak. Mi történik itt? Az emlékezet újra szilaj táncot jár a kapu felé tartó egyik öreg fejfa körül. A kezdet és a vég jele mögött előbukkan a fatornyos templomocska. Kinyílik az öreg ajtó, fája, ki maga is tölgy, rokonként üdvözli a vén fejfát halk nyikorgással. Az öreg templom hűvösében – ahol sosem járt még- csodás festett kazetták, mesélő padok és padelők, ünnepelnek jövetelén. A karzat örömmel húzza ki magát, mikor az öreg fejfát óvatosan oltalmába helyezik. Kőfalhoz támaszkodik, frissen, tisztán. Mintha a szószékkorona pelikánja is abbahagyná saját húsának tépését, s egy pillanatra rá mosolyog. Az Úr asztala méltóságteljesen bólint feléje. A fejfa örömében el sem hiszi, hogy a szél, a nap, az eső, a hó de még csak a fagy sem árthat neki többé. Biztonságban van. Az emlékezet megveregeti roskatag vállát, majd elillan. A fejfa hirtelen megdöbben: mi lesz a porral, akit oly sokáig őrzött? Miért állt felette hosszú éveken át dacolva, ha most nem halhat vele? Sírt. Könnyei között alig látta, szinte csak hallotta, ahogyan a vén templom ajtaja újra nyiszorogva köszön, s a karzat, a szószék de még a padok is mocorognak örvendezve. A vén fejfa most már figyel. A szomszéd érkezett meg, nem sokkal később pedig a távoli rokon telepedett melléje. Egyre többen sorakoznak már a karzat alatt, tisztán, falnak támaszkodva, biztonságban pihengetve. Az öreg fejfa megtudja a később érkezett rokonoktól, hogy az emlékezet nagy dolgot fundált ki. Új, fiatal fejfák őrzik a port, dacolnak az elemekkel, s beszélgetnek az idegen betűs kövekkel. Ugyanolyan délcegek, mint ők voltak ifjú korukban. Őriznek port, sírt, temetőt, emberek volt-életét. Az emlékezet rámosolyog a kezdet és a vég betűjére a temető kapuján, majd odaszökik a zsoltárt éneklő falubeliek közé, mindjárt az első padba, szemben az öreg fejfákkal. A padok közül a remény kacsint a fekete palást redőin játszó napsugárra. A templom fa tornya megkönnyebbülten sóhajt fel. A zsoltár az egekig szökik.

Mező Arnold református lelkipásztor