Blog

Trianon mint keresztút

Sokan 1920. június 4-re egy majd száz évvel ezelőtti történelmi dátumként gondolnak, mint aminek a mai emberhez semmi köze. Hogy mennyire köze van a ma élő emberekhez, az a Sárospataki Kollégium falain belül is jól érezhető. A leendő katechéták, lelkészek oktatása magyar nyelven folyik. Az internátusi szobákban a beszélgetések és imádságok szintén magyar nyelven fogalmazódnak meg a szívekben, a lelkekben és hagyják el az ajkakat. Az oktatók és hallgatók szívükben, lelkükben, gondolkodásukban magyarok. Azonban, ha egy csoporttárs meg szeretné látogatni társát, annak szüleit, vagy gyülekezetét, akkor számolnia kell azzal, hogy az odavezető úton fegyveres katona idegen nyelven az útlevelet kéri. De egy üdvözlőlap feladásakor is nehézségekbe ütközhetünk, ha barátunk nevét helyesen szeretnénk ráírni.

Sokan június 4-ét a „magyar nagypéntekként” emlegetik. Ez azért nem igaz, mert a nagypénteki eseményből az emberiség számára a lehető legjobb származott. A trianoni „békeszerződésből” semmi jó nem származott, ez a dátum nem a magyarság nagypéntekje, hanem keresztútja. Fájó szívvel emlékezik meg a Sárospataki Teológia diáksága is a magyar történelem legsötétebb napjáról. Krisztusban bízva imádkozunk és dolgozunk népünkért, hazánkért. Ahogyan a fogságban, távol hazájától imádkozott és kérte a zsidó nép a Teremtő könyörületét, mi is ilyen fájó szívvel fohászkodunk Istenünkhöz. Tudva azt, hogy „Nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal 3,28), de nem feledve: „Magyar vagyok, magyar, magyarnak születtem, magyar nótát dalolt a dajka felettem, magyarul tanított imádkozni anyám és szeretni téged, gyönyörű szép hazám.” (Pósa Lajos)

Szabó Márk 3. éves hallgató

(fotó: internet. Trianoni-emlékmű-Csepel)