Blog

„Tudom, hogy eljön a Messiás…”

„Tudom, hogy eljön a Messiás…”

A szégyen és a gyűlölet kultúrájában nőttem fel. Ezt adta a múltunk és ezt a jövőt örökítettük tovább gyermekeinknek. „Tisztátalanok vagytok, korcsok” – mondták rólunk. „Akármit is tesztek, ti már összekeveredtetek idegenekkel. Kész, nincs mentség!” Nincs mentség – visszhangzott bennünk, bennem. Mennél jobban tiltakoztunk ez ellen, annál inkább magunkévá tettük: mert a gyűlölet és a távolság csak nőtt. A gyűlölet a szégyenből táplálkozott: valahol mélyen úgy éreztük, igazuk van…

Aki gyűlöl minket, az megbánt. Ha megsebeztek, gyengévé lettünk. De mert kimondhatatlanul haragszunk a kiszolgáltatottság érzése miatt, ezért gyűlölünk mi is mindent és mindenkit, aki szégyenünkhöz sodort…

Ez a két „örökség” kötötte össze Samária lakosait. Olyan kötelék volt ez, mely egyszerre egyesített és fojtogatott… Akárcsak az az érzés, amit fiatalként belém égetett egy történet. A családban mindenki tudta, de senki sem szeretett beszélni róla. Ott volt, de hallgatni kellett „erről”. A méreg hat – akkor is, ha mézbe teszik.

A szégyen és a gyűlölet gyilkol(t), mégha oly mélyre nyomja is az ember.

Aztán eljött a nagy nap. Úgy éreztem: itt a nagy lehetőség, most végre megszabadulhatok terhemtől. Többé nem akarom a szégyen pecsétjét magamon hordozni. Fiatal voltam, szép és hamvas. Úgy gondoltam, ha teljes szerelmemet adom egy férfinak, aki feleségül vesz, cserébe megszabadít az „örökségemtől”. De amikor néhány év múlva a megvetést láttam szemében, tudtam, csak áltattam magam. Nem szabadultam meg egyiktől sem: a feleség státusz nem takarta el a velünk született szégyent, a teljes, forró asszonyi szerelem nem mentett meg a gyűlölettől. Amit magam mögött akartam hagyni, egyszer csak szembe jött velem… Ezután sorra jöttek a kudarcokkal teli történetek, gyász, elhagyottság, megcsalás és mindezek mögött a betöltetlen várakozás.

Vártam… Nagyon vártam, hogy egy nap megmenekülök. De nem lehetett. Ha nem engem gyűlöltek, gyűlöltem én saját magamat. S bár kívülről egy erős, büszke asszony látszatát keltettem, belül irdatlanul mart a szégyen: az örökölt és a magam élete során felhalmozott. Végül teljesen befele fordultam. Kerültem az embereket.

Egyetlen reményem maradt, nagyapám egy mondata: „Ne feledd, egy nap eljön a Messiás, és akkor minden más lesz. Mert ő mindent tud, és ezt a MINDENT kijelenti nekünk…” Mielőtt meghalt volna, megkérdeztem: „Mi lesz, ha Messiás sosem fog eljönni?”

„De, el fog… Biztosan eljön.”

„És ha nem ismerjük fel? Vagy ha…”

„Eljön, biztosan eljön és meg fogjuk őt ismerni” – ismételgette csendesen.

Aztán egy nap vízért mentem. Nem vártam már senkire és semmire. Csak mentem, tettem a dolgom. A kútnál ott volt valaki. Megszólított. Beszélt velem – akárcsak a nagyapám. Szelíden, csendesen, de mindent felülmúló szeretettel és határozottsággal.

„Ha ismernéd az Isten ajándékát… te kértél volna tőle …élő vizet.”

„Hívd ide a férjed – a reménységed, a vágyaid megtestesülését, az örömöd vélt forrását…

„NINCS” – és ebben a nincs-ben benne volt mindenem, amivel ember rendelkezhet.

„De tudom, hogy eljön a Messiás… Benne ott van a MINDEN, és ő kijelenti ezt nekünk.”

A férfi ennyit mondott: „ÉN VAGYOK AZ, AKI VELED BESZÉLEK.”

Berke Eszter, a Miskolc-diósgyőri Református Általános Iskola iskolalelkésze

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterEmail this to someone