Blog

Tyúkok és temetés

Ködös, ragadós, nyúlós idő. December közepe, karácsony előtt. Kong az egyke harang a magányos toronyban. Szitál a rossz levegő. A templom előtt parkoló autóra támaszkodva a lelkész éppen a makacsul kapaszkodó sarat próbálgatja kiszedni a cipője talpából. Már a harmadikat húzzák. A ravatalozó fa tetejéről csurog a fázós lé. Legalább nem esik. Mindenki a helyén van már, csak pár perc hiányzik a délután egyhez, amikor a por fölött szólnia kell a palást alól. A föveg mintha szorítaná a kedvetlen koponyát, az autó sara is rákenődik a nadrág feketéjére. A Berecz-porta és a templom kőfala között kavicsos, meredek út unatkozik. Összefut a Szakal-porta éles zugával, mint amikor az ijedt apróhal kiveti magát a vízből, majd újra a mélybe szalad a torony mellett le, egészen a Malomig. Az éles, kavicsos horog fokán áll a fekete autó. Mellette a lelkész. A templom fa kapuja mögött a gondnok. Harangoz. Sokadszor az éven. Jobbra fel, a ravatalozóban gyűlnek a fekete kabátok, esernyők, koszorúk, virágok. Jövetben, zihálva a meredek kapaszkodón „áldást, békességet” morognak az autó merész sofőrjének. Lám, ide is kihajt, pedig meredek és sáros. Na igen, a halottas kocsi is kijött, még magasabban áll, mint a papé. Az is a dolga valójában, menni, mert kell. Megteremteni az utat, az utolsót. Minden élőét. Amiről a pap is szól majd, minden bizonnyal, bár más összefüggésben.

„Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat Istenünknek a kietlen tájon át!” (Ézsaiás 40,3)

Az út sáros. Kanyargós is jócskán, főleg a kapu után. Meg meredek és hosszú is. A végén egy bő ásónyomnyi sírocska az urnának. Utolsó útnak mégis megteszi. Legalább a temető tetején van, jó kilátással.

Megint eggyel kevesebb – a saját gondolatát szinte meg sem hallja a palásttal vesződő prédikátor. A tizedik az éven, ha jól számolja. Csak itt, ebben a csodafaluban. Sok. Jóformán az aprócska nyáj tizedét temette el az idén. Fogynak, nagyon. A jövő is olyan nyögvenyelős, mint az időjárás a temetésen. Olyan semmilyen, nemakarom, búbánatos, inkább otthon maradós. Még pár ilyen év, s nem lesz kinek prédikáljon. A harang elhallgat, a gondnok sorakozik a pap mellé, indulnak föl, a ravatalhoz. A szemüveg otthon maradt, erre csak akkor döbben rá a fekete ember fehér ingére kötött nyakkendő mögül, amikor lajstromba veszi a gyásznépet. A morgó hangú, de jó erőst bíró, kilencvenedik zsoltárt éneklő nincsen itt. Amaz sincs, akinek anyósát, anyját, feleségét temette az idén. Pedig az addig is, meg azóta is, minden sír mellett ott állt. Valójában nincsenek sokan. Nehéz lesz a „nyitva a sír” a temető kapujában. Mindegy, temetni kell. Ott nincs: akarom, vagy nem tetszik, vagy nincs kedvem. A por akkor is felmegy a sírig, ha nyekereg az ének, meg akkor is, ha zúg. Csak hát fogynak, nagyon. Ennek is már csak egy testvére él, az is Pesten. Az unokái sincsenek itthon. Gyerekei sem. A ház üres marad utána. Egyel több üres ház.

A Berecz porta sarkában, a drótkerítés mögött, majdhogynem az autó és a templomkapu mellett tyúkok kapirgálnak vidáman. Ezek valóban tyúkeszűek, gondolja a borúlátó, miközben a gondnokkal az oldalán a ravatal felé lépdel, amennyire csak lehet a sárban, méltóságteljesen. Köd, olyan sűrű, mintha a levegő folyna körülöttük. Sár, hideg, temetés, nemtetszik-gondolatok. Ezek meg itt vígan kaparásznak, mintha a harang nem temetésre szólt volna. Mintha megélnék a jövő hetet. Mert nem fogják megélni, az biztos. Most még őgyelegnek itt, mit sem tudva a harang halált kiáltó szaváról, hangosan örülnek egy kósza giliszta felett. Mégis megvalósul előbb-utóbb a vígan kapirgáló falusi tyúk-életük örök determinációja. Az utolsó tojás utáni húsleves borzalma vár rájuk. Hát nem értik, hogy itt egy embert temetünk? Kóricálnak bárgyúan. Ez a Berecz igazán bezárhatta volna a tyúkjait, legalább most. Amúgy is ígért belőlük, s azóta sincs a hűtőben egyik sem. Mindegy. És még a temetésen sincs itt. Vajon mi olyan fontos?

Halkan köszönget a gyásznépnek a ravatal felé tartva, azok ugyanolyan halkan válaszolgatnak szent megrendüléssel; az életet hirdetőnek, aki a halál asztala mellé áll most. Na, mégis előkerült a Berecz, de nem otthonról jött, mert a Malom végi út felől közelített. Legalább itt van. Majd megbeszélik ezt a tyúk-témát. Zsoltár, ima, vigasztaló ige, prédikáció, búcsúztatás – ahogyan az dukál minden falusinak, legalább itt, a halál kert tövében. Ima, áldás. Egy volt osztálytárs, aki mintha megrettent volna a mulandóságtól, hiszen egykorúak a porral, remegve szól. Elválni kedvesinktől fájdalmas és nehéz. Harang. A palást mellé szegődnek az énekesek. Rossz idő van, tiszteletes, rossz. Mögötte az urna és a gyásznép. Sár, kapu, nyitva a sír. Egyszer állnak meg a meredek temető dombon, mielőtt a sírásók munkájához érnének. Kifulladva énekelnek, mások a lélegzetüket igazítják a meredekhez. Feltámadás evangéliuma, hitvallás, áldás, ének. Az urnát elnyeli a föld, virág és koszorú börtön. Még mindig hideg van, s most már a lába is fázik, kegyetlenül. Szétnéz a palástját gombolva, ügyes mozdulattal már a karján hever a fekete lélek-jelentő. A vidám tyúkok gazdája is elindult lefelé, hozzá csatlakozik. Már nem bánja az oktalan kapirgálókat. A tyúkok élnek. Ma még. Okuk van rá. Ahogyan nekünk is.

Mező Arnold református lelkipásztor

(kép: internet)