Út. Utak. Utam. Útban.

Valamelyik nap gondolataimban éppen Nyugat-Galilea erdőit jártam. Újra felvettem a bakancsom és végigbarangoltam a Montfort körüli zöldeket a hegyek ölelésében. Még mindig április volt, kellemes idő, a fák hűvöse még most is üdítő nyugalommal töltötte el a vándort. Én pedig csak járkáltam. Most nem vittem magammal senkit. Egyedül mentem. Egyedül akartam menni. Át a patakokon, a csobogó vízsodrásokon. Leültem ismét a fából tákolt víz feletti kis átjáróra, beletettem a lábam a sodrásba és engedtem, hogy az apró kis halacskák csipdessék lábaimat. Felnevettem, kirántottam, majd gyermek módjára újrajátszottam az egészet. Órákig ott tudtam volna maradni, hátradőlve incselkedni a lombok sűrűjén keresztül fel-felbukkanó napsugarakkal, vagy egyszerűen csak elmerülni és lebegni az égbolt kékségében. Mégis továbbmentem. A zöld ösvényt választottam. Egyértelmű a helyzet – olyan magamfajta, túra-amatőröknek való. Mész és kész. Majd sorra kezdtek feltűnni a többi jelzések: előbb a piros keresztezte utamat, majd a fekete futott párhuzamosan velem, a sárga vágott át az ösvényemen, míg végül már össze-vissza káprázott a szemem a szivárvány összes színétől. Elkeveredtem. Néztem a térképet. Majd nekileselkedtem egyiknek, másiknak. Hol egyikre, hol másikra fordultam rá. Egyik szín egyszer, másik már többször, a harmadik pedig számtalanszor tévedt utamba. Olyan is volt, amely végig párhuzamosan futott velem. Olyan zavarba ejtő ez a sok metszéspont! – mondtam magamban.

Aztán rá kellett jönnöm: valószínűleg az életutam se nagyon másabb ennél az áprilisi túránál. Csakhogy a keresztező, metsző, elibem futó ösvények és vágások egy-egy embert jelentenek valójában. Panta rei – mondta Hérakleitosz. Ha valamire, akkor az emberi kapcsolatokra hatványozottan igaz ez a kijelentés.

Emlékszem Es-re, ahogy jött, hirtelen, a semmiből. És okozott vihart, nagy mennydörgést, ég- és földindulást. Majd elment. És már visszaemlékezni se jó rá. Vagy Er-re, a mindennap órák hosszig tartó virtuális beszélgetésekre, a részletekbe menő tárgyalásokra és eszmefuttatásokra. Ma már azt veszem észre, hogy ösvényeink egész egyszerűen eltértek egymástól, és csak olykor-olykor találkoznak ismét röpke pillanatokra. De ott van Jé meg A is: már kilométerek óta tartunk egy irányba. Bolondságot beszélek: hárman háromfele. Mégis könnyű megtalálni egymást, s tizedmásodpercek törtrészei alatt vesszük fel ott a beszélgetés fonalát, ahol talán hónapokkal ezelőtt hagytuk abba.

Több tucat, több száz, ki tudja, talán több ezer ember, akikkel közös élmények és út-töredékek kötnek egybe. Valahol, valamikor érintették egymást a szálak. Sokan elhagytak. Sokakat én hagytam el. Mégis olyan ez, mint valami jól megtervezett és megírt hangverseny, amelyben egy adott szempillantásban, a Nagy Karmester intésére, be kell lépjen az egyetlen szál hangszer is az egészbe, hogy harmóniává lehessen, a szó szoros értelemben teljessé a mű. Ebben az élet-szimfóniában a parányi triangulumnak és a gigantikus kongnak éppoly fontos szerepe van: nélkülük csak szegényebb lenne a hangzás.

Panta rei. Formálódok és formálok. Konfrontálódok és gyógyulok – minden egyes új találkozásban. Van, akivel könnyebb és van, akivel irtó nehéz. Mindenki másnak pedig velem a legnehezebb. Tudom. Én nem tudom ezt az egészet jól csinálni. Nem tudom, hogy melyik ösvényt válasszam. Eltévedtnek érzem magam a rengetegben. Attól is félek, hogy valakit éppen én viszek tévútra. Szeretnék én a patak partján üldögélni, de tudom, hogy menni oszt’ mégiscsak muszáj, igen: homo viatorum a communio viatorumban.

Annyi biztos, hogy ebben a forgatagban és kesze-kusza életút-kavarodásban Ő állandó. Tegnap, ma és mindörökké. Aki megjárta a maga útját, s aki olyan tudatosan lépte meg minden egyes lépését. Aki mindig tudta, hogy melyik úton kit kell megtalálni, de ha úgy kellett legyen, egyes utak porát is kész volt leverni a lábáról. Aki olyan játékos, már-már zavaró könnyedséggel szegődött a két tanítvány mellé az emmausi úton, s bogozta ki előttük a gordiuszi csomónak tűnő történéseket. Aki megálljt parancsolt a maga útján menő Pálnak, s terelte teljesen új irányba életét egyetlen találkozás által.

Én csak vele akarom ezt csinálni, ez az élet-túra nagyon veszélyesnek tűnik nekem Nélküle. Meghajtom fejem, és csendesen kérem: Vezess, Jézusunk… – ebben is.

Homoki Gyula, teológus-lelkész szakos hallgató