Műveld és őrizd! – A magyar kultúra ünnepe –

Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Igazgató Asszony! Tisztelt városi Elöljárók! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Egybegyűltek!

A veronai buszbalesetben elhunytak emlékére nemzeti gyásznap van ma. Nem így készültünk ma a Sárospatakon megrendezésre kerülő magyar kultúra ünnepére. A Mindenható Szentháromság Egy és Örök Isten kifürkészhetetlen titka marad ez az egybeesés. Mint ahogyan az ő hatalma adhat egyedüli vigasztalást életünkben és halálunkban is, különösen is akkor, amikor élő hittel vallhatjuk a Heidelbergi Káté szavaival:

„hogy testestől-lelkestől  mind életemben, mind halálomban  nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Megváltómnak a Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, és engem az ördögnek hatalmából megszabadított és úgy megőriz, hogy az én Mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejemről, sőt inkább minden az én üdvösségemre kell hogy szolgáljon…”

A halál nem természetes. Nemcsak azért, mert most szülő temeti a gyermekét, hanem azért sem, mert az Isten hatalmának, az élet hatalmának nem velejárója a pusztulás, az enyészet. Isten  Fiának egyetlenegy tökéletes áldozatában győzte le a halált, és ez nemcsak egyéni életünk megtartó vigasztalása, hanem Isten Igéjének bizonysága szerint a népek világához is szóló isteni üdvígéret.

A reformáció félévezredes jubileumi évében Sárospatakon a Magyar Kultúra Ünnepén beszédet mondani nem csupán nagy megtiszteltetés, hanem – az előbbiek fényében – óriási felelősség is.

Magyar kultúra. Ha csak ennek a két szónak, fogalomnak az értelmét, eredetét és célját, mindennapjainkat meghatározó jelentőségét keressük, akkor lehet-e ezt jobban megragadni, mint ahogyan ezt a református Kölcsey Ferenc Istenhez szóló dicsőítése, himnusza, imádsága teszi meg? Őszintén szólva aligha lehet.

Isten mindenkori zarándok népének lelkülete, a mélységből feltörő Istenhez kiáltása hatja át Kölcsey énekét. A költő kompozíciója egységes gondolat és érzelem, amelyet az Istenhez tartozás szeretete ihletett. Istenhez szól, és ezzel őrá mutat, aki Igéjében jött egészen közel hozzánk.  E nélkül hiába magyarázzuk! A növényt sem értjük meg a földből, vagy az állatot a növényből, vagy éppen az embert az ösztönből. Mindegyik különálló, szuverén Isteni tény. Mint ahogyan hiába magyaráznánk azt az Istent is, akit talányként kutatunk, de tényként adta magát nekünk Igéjében, Jézus Krisztusban, aki világosság a mi sötétségünkben, rend a rendezetlenségünkben, bizonyosság a kétségeinkben. Aki bizonyító erő és cáfolat. Aki szeretet. Teremtő és újjáteremtő erő. Élet a halál felett, aki legyőzhetetlen hatalmával bevilágított mindabba, ami űr és kín, ami múlandóság és enyészet, ami játék és kegyetlenség az életben. Bevilágított a fáradt szemekbe és biztatott: nézzétek és lássátok. Ámulatba ejtő a ránk ragyogó felsége, szépsége és boldogsága. Forrása mindannak, ami áldás és ítélet és végső soron az élet.

Ebből a forrásból lehet és kell meríteni ahhoz, hogy igazán lássunk, mert csak így tudunk együtt mondani, együtt énekelni Himnuszt Istennek: „Isten, áldd meg a magyart!…”

Le nem írható gazdagsággal és Isten irgalmas kegyelmének erőforrásával telhet meg a szívünk és a lelkünk, életünk, egzisztenciánk. Kitágulhat a minket körülvevő valóság, melynek határai az örökkévalóságig terjednek.

Kultúra és magyarság, magyar kultúra nem önmagában hordja értelmét, eredetét és célját. Mert Isten valósága több mint a történelemfilozófiák és az ideológiák szőtte szövevényes háló, és a belőle fakadó panasz, és agónia, vagy éppen elbűvölő haladás vagy humánum eszméi. Kölcsey valóságlátása túlmutat ezen, ezért szól Istenhez. Ezzel olyan kapcsolatot teremt, amely a magyar kultúra vonatkozásában annak értelménél, eredeténél és céljánál megkerülhetetlenné teszi Istennek a teremtésben adott ősi mandátumát, amivel Isten az embert bízta meg, hogy művelje és őrizze a kertet. Kultúra szavunknak itt kereshető a bibliai eredetű maghatározása: művelni = colo-ere, cultum. A biblia eredeti héber kifejezése azonban a szolgálat és az istentisztelet szava is egyben, és arra mutat, hogy a kultusznak és a kultúrának egymástól elszakíthatatlan kellene lennie.

A nép, majd később a nemzet fogalmának is megvannak a bibliai gyökerei. Pál apostol athéni beszéde mutatja, hogy Bábel tornya történetének nem csak a nyelvek összezavarására, és így az ítéletre vonatkozóan van üzenete, hanem van egy pozitív olvasata is: Isten, aki az egész emberiséget egy vérből teremtette, meg is határozta lakozásuk idejét és határait. A kairosz szó, az idő, itt a népek, nemzetek történelmére vonatkozik. Az, hogy Istennek a népek világával van dolga, azt is jelenti, hogy a történelem Isten történelme, és a népek világához tartozik üdvösséget, Messiást hozó ígérete – ahogyan erre már a bevezető gondolatokban is utaltunk.  A nemzeteknek azonban nemcsak történelmük, hanem határai is vannak. Ezt azonban aligha szabad a mai politikai határok értelmében felfognunk. A határ ugyanis az identitás meghatározója. Ez ad önazonosságot az egyénnek és a népnek egyaránt. Ezzel együtt meg is különböztet a másiktól, és így adhatja meg az egészséges kapcsolat lehetőségét. Azt is jól tudjuk, hogy milyen permanens veszélyt jelentett és jelenthet a kultusz és kultúra, vagy még inkább a civilizációk összefonódása.

A tizenhatodik században elindult reformáció olyan önkritikus szembenézést jelentett, amely „a magyar nép zivataros századaiban” az egyéni bűnbánattal együtt egy közösség, egy nemzet közösségének Isten előtti bűnbánatát is jelentette. Isten kegyelmes irgalma, a megváltás és az újjászületés csak ebből a felismerésből lehetséges. A felemelkedés egyetlen és megkerülhetetlen záloga az Istenhez fordulás. Ez a fordulat szembesít önmagunkkal, tisztázza azt, kik is vagyunk valójában Isten nélkül, és Isten hatalma nem csupán azt teszi lehetővé, hogy megvalljuk és elforduljunk bűneinktől, hanem az ítéletben kegyelmes Istenre tekinthetünk, aki közösséget üdvösséget ad nekünk, aki „most új életre támaszt fel” ( Heidelbergi Káté 45. k-f.), megújítva értelmünket, egész emberi valóságunkat, amely így kihat mindarra, ami körülvesz közvetlenül és közvetetten: nemzetre és kultúrára egyaránt.

Mindez pedig felelősséget ruház ránk. Ennek a felelősséghordozásnak a küzdelmes útját jelenti az elmúlt több mint ezer, de azon belül most megkülönböztethetően az eltelt ötszáz év is a hit megvallásával, a protestáns neveléssel és iskoláztatással, a gályarabok mártíriumával, a kissebségi lét megannyi megpróbáltatásával, hitvitákkal, vagy éppen a szolidaritással. Idetartoznak azonban a félresiklások is: téveszmék, ideológiai valláspótlékok, elvtelen kompromisszumok, a kultúrharc, az értelmiség kaméleonmagatartása, túlélésre játszó taktikák, a konformizmusba hátrálások.  Idetartozik gyakori rossz közérzetünk is, bizonytalanságunk és a történelemben begyűjtött feketepontjaink miatt megosztó véleménykülönbségeink. Egyáltalán az Ige kétélű kardjával harcolunk mi még? Vagy csupán az elöregedni látszó protestáns öntudat kicsorbult pengéivel vagdalkózunk? Keresztyénséget kiáltunk, manapság egyre hangosabban, a többség illúzióját keltve ezzel, és közben a szekularizálódott tömegek masszív közönye vesz körül bennünket. Minőségi hiányainkat már egy jó ideje mennyiségi mutatókkal is számlálni tudjuk.

Kissebségi létről lenne szó? Isten igéjének összefüggésében mindenképpen. Ez a „kicsiny nyáj” bizony szükségben, aggodalomban, kicsinyhitűségben vagy éppen hűtlenségben nem különbözik a többségtől. Abban azonban igen, hogy pásztoruk van, jó pásztoruk, aki gondoskodó szeretetével elmegy és megkeresi az elveszettet. Az Istentől választott és a világból kihívott kisebbség az egyház. Amikor pedig komolyabban veszi küldetését és hivatását, az Isten igéje szerinti naponkénti megújulását, akkor nem pusztán ellenhatások veszik körül, hanem Isten hatalma által kovász is lehet, amely az egész tésztát megkeleszti. Lefutott ideológiák áldozatai, lecsúszott, saját erejükből már felkelni sem tudó emberek tömege vesz ma körül bennünket. Nagy kérdés, hogy lesz-e annyi irgalmas samaritánus, mint amennyi áldozat vagy útszéli rabló?

Magyar kultúra. Sohasem lehet cél, hanem szerteágazó, sokrétű gazdagságával csak eszköz a küldetésben. Ennek a küldetésnek pedig rendíthetetlen alapja az a feltámadás-hit, amely mindenkor vallja, hogy Isten él a világban, és az élet legyőzte a halált.  Így a magyar kultúra is ennek az Életnek a szolgálata, művelője és őrzője lehet.

Köszönöm a megtisztelő figyelmet.

Dr. Füsti-Molnár Szilveszter a Sárospataki Református Teológiai Akadémia rektorának  ünnepi köszöntője elhangzott Sárospatakon a Művelődés Háza és Könyvtárában 2017. január 23-án. 

(Fotó: www.sarospatak.hu)