Mi haszna az internátusi éveknek?
Egyik teológiai tanár mondta egyszer sarkosan fogalmazva, hogy a jó lelkipásztort nem képzik, hanem képződik. Ha minden vonatkozásában nem is áll meg ez a kijelentés, mégis fontos igazságot tartalmaz. Abban ugyanis, hogy valaki Isten áldott életű eszközévé váljék, döntő szerepe van annak, hogy maga mennyire vágyik és mennyire törekszik erre. A teológiai oktatásból is az hasznosul igazán, amit a hallgató azért igyekszik megérteni, megtanulni, mert azt élete és szolgálata során tudatosan használni akarja. Aki pedig őszintén vágyik azzá lenni, akivé Isten elhívta, akivé formálni és akiként használni akarja, annak az életében Isten sokféle eszközt alkalmaz. Másként fogalmazva, az ilyen ember a „képződésben”, vagy formálódásban Isten sokféle eszközét igénybe veheti. Ilyen eszköz az internátus, közismert magyar néven a diákotthon. Lehet erre úgy tekinteni, mint szükséges rosszra, ami velejárója annak, ha valaki távol eső vidékről is tanulni szeretne. Jelentheti a családtól való, esetleg nehéz elszakadást. Mégsem véletlen, hogy a lelkészképzéshez Sárospatakon is régebb óta hozzá tartozik a bentlakás, az internátusi élet. Anélkül, hogy szépíteni akarnám, néhány olyan elemét szeretném itt kiemelni a kollégista hallgatók életének, melyekről hiszem és tapasztalom, hogy Isten az életre és szolgálatra való felkészülésünkben használni akarja, s amelyek ilyen formában máshol nem pótolhatók.
A bentlakás jó lehetőséget kínál egymás alapos megismerésére. A megismeréshez nemcsak idő kell, hanem különböző élethelyzetekben való sorsközösség is. „Lakva ismerszik meg az ember” – tartja a közmondás. S itt nem pusztán arról van szó, hogy 5-6 év alatt több emberrel ismerkedhet meg úgy valaki, hogy az esetleg életre szóló baráti kapcsolatot és segítséget jelent számára. A bentlakás lehetőséget kínál a megismerés tudatos gyakorlására is, amire a lelkészi szolgálatban igen nagy szükség van. Ha nem csupán azért igyekszem embereket minél jobban megismerni, hogy tudjam, kitől mit várhatok, vagy hány lépés távolságot érdemes tartanom tőle, hanem azért, hogy tudjam, ki mire érzékeny, hogyan fejezi ki az érzéseit, mit fogad el, és mit nem, ez nagy segítséget jelent abban, hogy Isten szolgájaként ne csak beszéljek, hanem az ő örömhírével meg is tudjam szólítani őket. Ha nem csupán elviselni akarom az embereket, s nem pusztán alkalmazkodni igyekszem, hanem társaim életében Isten mentő szeretetének eszköze kívánok lenni, akkor különösen fontossá lesz ez a megismerés.
A társakkal való együtt lakás másik fontos eredménye önmagunk jobb megismerése. Isten erre is nyilván több területen készít alkalmat. Fontos helye ennek a családi közösség. Mégis a szobatársak, vagy éppen idősebb diáktársak visszajelzése, vagy egy-egy megjegyzése – ha az olykor nem a legkedvesebb formában érkezik is – egy másik tükröt tart elénk. Szava, viselkedése nemcsak arról tanúskodik, hogy éppen milyen hangulatban van, hanem hogy az én szavam, viselkedésem mit eredményez. Ha vágyom Isten keze alatt formálódni, és az ő alkalmas eszközévé lenni, akkor ezekre a visszajelzésekre elengedhetetlenül szükségem van.
Nagy ajándéka a teológusok életének, ha olyanok lakhatnak együtt akár egy szobában, vagy internátusban, akik egyformán vágynak arra, hogy életüket Isten a maga tetszése szerint formálja. Jó érzés, ha ezt a társak nem furcsállva, vagy éppen gúnyolódva nézik, hanem segítségére lehetnek egymásnak. Levelezős hallgatóink számolnak be róla, milyen öröm számukra a világi környezetből kiszakadva akár csak egy-egy estét is olyan közösségben tölteni, ahol nem pusztán családi, munkahelyi vagy tanulmányi kérdéseiket tudják megbeszélni, hanem a szó szoros értelmében „egymás hite által épülhetnek”. Ajándékká, útravalóvá lesz a társak egy-egy megértett gondolata a napi ige kapcsán; segítség valaki, aki együtt tud gyönyörködni a másikkal Isten vele tett csodáiban, vagy társává lesz a könyörgésben. Nehéz kérdések rendeződnek sokszor úgy, hogy éjszakába nyúló beszélgetés, vagy éppen vita során nem a többiek mondják ugyan ki a megoldást, de jelenlétük, szavaik szükségesek ahhoz, hogy Isten bennünk világosságot gyújtson. Engedelmességek, máskor bukások küzdelmeiben nagy segítséget jelent egy-egy hiteles, látható példa, aki ezzel nem több, vagy különb akar lenni a másiknál, csak maga is engedelmeskedni igyekszik. Erre nyilván nem csupán teológusoknak van szüksége, hanem mindenkinek, aki keresztyén életet igyekszik élni
Az internátus fontos gyakorlótere azoknak a fiataloknak, akik az élet bármely területén Istennek kívánnak szolgálni. Gyakorolni kell, de tudatosan gyakorolni is lehet egymás szeretetben való elhordozását, a megértést, a megbocsátást, a megosztást, de ugyanígy az egymásnak való önzetlen szolgálatot is. Gyakorló tere lehet az internátus az ige megértéséért való közös tusakodásnak, a segítségkérésnek és a segítség elfogadásának, a közös hálaadásnak és Isten közös magasztalásnak. Isten pedig megadja azt, hogy akik ezt gyakorolják, azok ennek az örömét és eredményét is megláthatják.
Sajátos érdekességre az internátusi életnek, hogy visszatekintve érzi többnyire igazán szépnek és hasznosnak az ember, és ekkor jön rá, mire lett volna célszerű ezt az időt tudatosan felhasználni. Akik éppen benti éveiket töltik, gyakran irigykedve gondolnak az előttük jártakra, mivel úgy látják, az ő idejükben sokkal bensőségesebb, testvériesebb volt a közösségi élet. Lehet, hogy néhány év múlva ők is átlépik nemcsak az internátus, hanem a róla ekképpen gondolkodók küszöbét. Van azonban ennek az érzésnek tényleges oka is. A bűneset óta magunkkal hurcoljuk egymással szembeni elvárásainkat és önzésünket. Bevisszük a kollégiumba is. Így aztán oda is könnyen elkísérnek bennünket az ebből adódó kudarcok és csalódások. Sokat nyer, aki ezzel tudatosan számol, és ez ellen tudatosan harcol.
A változó világgal együtt külsőleg változik a kollégiumi élet is. Mivel a közösség megéléséhez idő, méghozzá egymás számára szabad idő szükséges, így a ma már többnyire távol töltött szombatok és vasárnapok valóban ünneptelenebbé teszik a kollégisták mindennapjait. Új keletű kérdés, hogy a számítógépes világháló (internet) a kollégisták előtt nyitja meg a kinti világot, vagy megfertőzi a benti életet. Ha úgy értelmezzük az internátus feladatát, hogy lakóit Jézus Krisztus imádságának megfelelően nem kivenni igyekszik a világból, hanem arra felkészíteni, hogy őrizkedni tudjanak a gonosztól, akkor ma éppen ez ad fontos küldetést az itt töltött időnek, s az itt készülődőknek. Biztos, hogy ezekben a kérdésekben egymás felé Isten feladatot szán a kitartásunknak, hűségünknek, odaszentelt életünk példájának. A megújuló kísértések között megújuló feladatot és felelősséget jelent kollégistának lenni. Hiszem azonban, hogy aki ezt betölti, annak nemcsak utólag szépülnek meg az itt töltött évei, hanem boldogan megélt küldetése lesz kezdettől fogva, s a kollégium áldott színtere lesz a Jézus Krisztus képére való formálódásának, „hogy az Isten embere minden jócselekedetre felkészített legyen”.
Pásztor Gyula, az SRTA lelkipásztora, internátusvezető tanár