A hegy, Isten és én

Na. 2015. augusztus 21. Tátra, Rysy csúcs, 2499 méter. Előző nap még úgy lazán rápihentem a mászásra egy családi cseppkőbarlang-túrával Jósvafőn. „Nem semmi, hogy egyből a Tátrával kezded!” – veregette meg széles mosollyal a vállamat nem sokkal a nagy nap előtt Andy, a csoportvezető, miután megtudta, hogy nem vagyok nagy természetjáró. „Majd leszel!” – mondta bíztatóan. Ő tudta. Rutinos túrázóként rejtjelesen azt akarta a tudomásomra hozni, hogy kössem fel. De úgy istenigazából. Rájöttem miért. Mondjam? Fél ötkor kelés, öt után kitámolyogtam a bejárathoz – még szerencse, hogy elvitt valaki a találkozási pontig. Onnan három óra út a hegy lábánál lévő parkolóig, és nettó 8 óra mászás. Vissza Miskolcra is három óra, de az már hatnak tűnt. A kényelmes ötülésesbe pedig hazafelé úgy szálltam be, mintha a 60.000 köbcentis Komatsu bányász dömper vezetőfülkéjébe kellett volna felmásznom, ami testvérek közt is négy méter magasan van. Nemhogy felfelé, de lefelé mozdulni is emberfeletti erőfeszítésnek tűnt. Nem panaszkodom. Az élményért busásan megérte.

Az jutott eszembe, az erősen ökumenikus csapatban, két teológiai „álláspont-egyeztetés” közt, meg amikor éppen levegőt kaptam (szóval még az elején, meg másnap), hogy mennyire nem lehet megunni a mászást. (Persze, egyébként a végén már unni sem volt időm, mert a túlélés vált az egyetlen célommá.) De egyébként tényleg. Minden egyes rög és kanyar után más arca mutatkozik a Tátrának. Egy idő után le is tettem a fényképezésről, mert rájöttem: fel se jutok, ha minden újdonságot lefotózok. Pedig lett volna mit.

Van az a kissé bárgyú szemléltető az igazság többarcúságáról, mikor az elefánt ormányát, lábát, agyarát, meg hátát tapogatják bekötött szemű emberek, és igyekeznek megmondani, mi is az. Na, a Tátra pont ilyen. Mert, hogy milyen is a hegy, az attól függ, melyik kiszögellésén állsz. Kiismerhetetlen? Nem tudom. Ezerarcú inkább. Nekem Isten jutott eszembe ezekről a számtalan különböző alakú kontúrral szegett, nagyon zölden, patakosan és sziklásan egymásba kapcsolódó Tátra-részletekről. És nem csak néhányról. Mindegyikről. A barátságos szakaszokról, a segítő láncokkal felszerelt ormótlan meredélyekről, a tavakról és a lágyan megdűlő gerincekről is. Meg persze a csúcsról, ahol elfogott a tériszony.

Ilyen Isten. Amikor azt hinnéd, ismered, jön egy fordulat, és láncokba akad a kezed. Akkor pedig nem látsz mást, csak a következő lépést. Vagy azt se. Máskor meg olyan, mint az anyaöl melege, amiben veszélyérzet nélkül fel lehet oldódni. Isten néha zord, mint a szétnyíló szikla-élek, máskor meg tó: csendes, kék és visszhangos. Ja, és amikor meg már azt hinnéd, a legközelebb vagy hozzá, rád tör a tériszony.

Igen. Kissé kalandos túra a hit. Sok úti-mogyi kell hozzá, jó felszerelés. Türelem és odaszánás se kevés. Ha viszont van egy Andy-d, és tudod az útirányt, az ezer arc inkább csodálatot és valami mély felismerést fakaszt, mintsem rettenetet. És, na, kicsit várom, milyen lesz a vége. Persze csak kicsit. Lenézni és látni az egész utat, amit végigcsodálkoztam és végigszenvedtem. Ha pedig majd megállok a csúcson, és elfog a szédület, remélem, lesz még erőm kinyögni: „Nem panaszkodom. Az élményért busásan megérte”.

Kustár György