Adventi ember

„A dolognak summája, mindezeket hallván, ez: 

az Istent féljed, és az ő parancsolatait megtartsad; 

mert ez az embernek fődolga!”

(Préd 12,15 – Károli ford.)

Az advent félelmetes időszak szokott lenni számomra. November végéig zakatol az idő erőltetett menetben, aztán jön az advent, s nem hogy lecsendesedne, hanem még jobban felpörög minden. Az benne igazán a félelmetes, hogy az ember a szószékről azt hirdeti: adventben tudjunk megállni, legyen ez  az idő a „légy egy kissé áldott csendben” időszaka. S ez az igehirdetőnek nem (sem) sikerül.

De most valahogy másként indult ez az advent. Nem mintha kevesebb tennivalóm lenne – az mindig megtalálja az embert –, hanem van belül egy gondolat, egy emlék, amely újra és újra csendet parancsol és megállít.

Ezen az őszön, nem sokkal advent előtt meghalt valaki. Egy adventi ember. Antinak hívták, gyülekezetünk tagja volt, s talán mondhatom, hogy barátja lehettem. Igaz, mostanában ritkábban láttam, de régebben igen gyakran találkoztam vele.

Anti nagybeteg volt. Én húsz éve ismertem meg, már akkor is ágyban fekvőként élt. Középkorú férfi volt, amikor egy baleset folytán lebénult. Mikor az evangéliumban a bénákról olvasok, mindig ő jut az eszembe. Állapotának súlyosságát mutatta, hogy csak a fejét tudta mozgatni… Testvérei mind az öten meghaltak, ő volt az utolsó. Tizenhét év óta a szeretetotthonban feküdt, s ott ápolták, gondozták nagy türelemmel és odaadással.

Anti gondolkodó ember volt. Olyan életösztön munkált benne, hogy az olykor megszégyenített. Amikor vittem az úrvacsorát egy-egy ünnepen, a szolgálat elvégzése után láttam, hogy hamiskásan megcsillan a szeme. Ilyenkor tudtam, hogy a megmaradt bort a műanyag poharába ki kell öntenem, s azt ő egy szívószállal felszívja. Még olyan is volt – veszélyes és egészségtelen! –, hogy segítettem elszívni egy-egy cigarettát. Az úgy történt, hogy szájába kellett tenni a szálat, meggyújtani, s olykor kivenni, lehamuzni, majd újból visszatenni. Én ezt is megtehetem – mondogatta.

De azt szerette igazán, ha beszélgettünk. Az ünnepi rendben hozzá mindig úgy mentem úrvacsoráztatni, hogy rászámoltam plusz egy órát a beszélgetésre. Mindig várt, mindig várta a vendégeket, a beszélgető társakat. Tényleg adventi ember volt. Volt ideje várni.

Minden érdekelte, leginkább a TV-t nézte, de fel is olvastatott magának újságokból, könyvekből és a Bibliából. Kérdései voltak. Találkozásonként legalább két-három kérdést vetett föl, amit megvitattunk. Nagyon érdekelte többek között a Prédikátor könyve. Hogy lehet az, hogy egy ilyen könyv benne van a Bibliában? Más bibliai könyvekben egyértelmű kijelentés, az igazság és szeretet története van megírva, itt pedig kérdések és kétségek: „Minden hiábavaló!” Nem kritika volt ez, inkább vonzódás e könyv iránt. Egy ágyban fekvő béna szájából, aki csak a fejét tudja mozgatni, egészen különös módon hangzik:  „minden hiábavaló!” Panaszkodásaim, elégedetlenségeim alapjai megrendültek ilyenkor, amikor hallottam tőle ezeket a szavakat. Persze aztán eljutottunk a 12. fejezetig, a „dolog summájáig” (temetésén is ezt vettem textusnak), meg hát Krisztus keresztjéig és az 1Kor 15,58-ig is. Tudta ő a megoldást, de valahogy jobban érdekelte a megoldásig vezető út.

Antitól jó néhány dolgot megtanultam. Először is azt, hogy e világon minden magában hordozza a hiábavalóság kérdőjelét. Nincs mit bizakodni az erőben, az egészségben vagy az emberi teljesítményben. Megtanultam talán valamit a nyomorúság értelméről is, ami egyrészt abban áll, hogy Isten soha nem vesz el úgy, hogy valahol, más területen ne adna többet az embernek. Másrészt mások nyomorúsága lehet Isten tesztje is számunkra: képesek vagyunk-e az irgalmasság tetteire.

Advent kapcsán pedig azt tanultam meg ettől az adventi embertől, hogy ne pusztán a végeredmény, a kész megoldás érdekeljen, hanem találjam kedvemet magában az útban is. Talán emiatt indult másként ez az advent.

Kádár Ferenc