Erdőbénye
Erdőbénye – egy olyan hely, melynek hallatán egy sárospataki nappalis diáknak nem a legáció, vagy egy kiszállás jut eszébe, hanem a kikapcsolódás, a vidámság és a társalgás öröme.
2016. május 3-4. A májusfákat még javában lengedeztette a szél, a szalagok bohókásan gabalyodtak egymásba, amikor táskákkal a kezünkben, vagy a hátunkon elindultunk arra a bizonyos gyülekezőhelyre, a hőn áhítatot kikapcsolódás reményében. Lassan, de annál lelkesebben gyűltek a diákok; s az eljutással sem volt gond, hisz a kisbuszokon kívül tanáraink is készségesen ajánlkoztak fuvarosnak saját járművükkel, ami nagyon kedves volt részükről. Lassan összegyűltünk az erdő alatti szálló körül, amely már úgy várt bennünket, mint régi ismerős. Egy rövid ebéd után következett A FÓRUM, amelyen az előző évek hagyományát nem felborítva a tanárok és diákok ismét előbbre juthattak az együtt gondolkodás olykor rögös útján. Ezt követően mindenki gondolatokkal tele indulhatott szabadidejére. Volt, aki a szauna és a medence nem épp hűsítő, de annál szórakoztatóbb csábításának engedett. Némelyek a játékteremben mérték össze ügyességüket. Valaki csak a csodaszép környezetet csodálta séta közben. A szorgalmasabbak pedig a grillrács mellett készítették a fenséges vacsorát.
Még alig tűnt fel néhány félénken pislákoló csillag az égbolton és elkezdődött a háború. Mindenki izgatottan, izmait megfeszítve, startra készen, a győzni vágyástól fűtve kötötte fel számát homlokára. A csapatok szétváltak, a bázisok benépesedtek, a zászlók védelem alá kerültek, s a számháború egy hangos kiáltással el is kezdődött. Úgy gondolom ilyen egy jó játék: nem csak azok szórakoznak, akik részt vesznek benne, hanem azok is, akik csak figyelik. A bokrok mögül számok hallatszottak és hangos kacagás, s felfedezhettük, hogy rektor úr nem csak a tanításhoz ért kiválóan, hanem számháborúban sem utolsó. Azt, hogy pontosan mikor lett kész a vacsora, szerintem egyikünk se tudta volna megmondani, de azt egészen biztosan kijelenthetem, hogy senki sem feküdt le éhesen.
Szerda reggel, miután mindenki a reggelijét, és az ébresztőjét is elfogyasztotta (gondolok itt a kávéra); Pásztor Gyula tanár úr egy felüdítő és mély gondolatokkal teli áhítatot tartott a napi ige alapján, amire véleményem szerint mindannyiunknak szüksége volt.
Az Úr jó idővel áldott meg minket, így az ebédfőzés napsütésben, egy kis lágy szellő társaságában telt. A medence ismét megtelt, ahogy a játékterem és a sétára alkalmas utak is. A fényképezőgépek és telefonok kattogtak, hogy megmaradjanak a képek, amelyek majd felidézik a kellemes emlékeket. A babgulyás elkészült és ki-ki egy-egy jó beszélgetés élményével tele, vagy kicsit vizesen pancsolás után, esetleg izgatottan egy mérkőzés után, vagy pedig kicsit fáradtan a főzést követően telepedett az asztalhoz. Az ebédünk annyira finom lett, hogy kis időn belül jöttek is a profi séfek, milliókat ajánlva a receptért, de anyagiak ide vagy oda, ez a tudás a mi köreinkben marad. 😀
Végül elérkezett az idő, amikor indulni kellett. Sokunknak volt a fejében 1000 meg 1 feladat, ami Patakon várt (vagy vár), hogy megoldjuk, mégis úgy gondolom, senki sem bánta meg, hogy ezt az időt odaszánta „Mindennek megszabott ideje van” (Préd 3, 1), s most a pihenés, a beszélgetés s a kikapcsolódás ideje volt. Véleményem szerint csak hálát tudunk adni az Úrnak azért, hogy részt vehettünk ezen az alkalmon, s kérni Őt, hogy még legyen alkalmunk hasonlókra. 😀
Sánta Erika teológus-lelkész szakos hallgató