Blog

Húsvéti démonok

Húsvéti démonok

Márpedig démonok vannak. Nagypénteken bújtak elő, szombatnap együtt ébredtek vele és beleivódtak a gyűrött takaró összekuszálódott drapériájába. Igen. Tegnap élte át. Álom, gyötrődés, vágy, másnapos ébredéshez hasonló reggeli szédelgés és hangok. Olyan volt az egész mint a Mária fülön keresztül történő fogantatásának domborműve egy cisztercita kolostor oltárán: sose értette miért, de az angyal kezében tekergő írás szavai és az Atya szájából leereszkedő kígyószerű alak, mely Mária füléhez ér, két különböző eseménnyé vált szét. Ahogy ő is élt: hallott, olvasott, ihletet merített, de nem az történt benne: a megtermékenyítő esemény máshonnan érkezett, tekergett az is, mint az isteni ige, melyet Mária hallott és befogadott, de amit ő hallott, az mégis más volt, pedig ugyanúgy érkezett: a fülön át jött, beszivárgott a vérbe, az inakba; és most is feszít, felkavar, szívdobogást okoz, és valamit ott akar hagyni belül, ami ellen küzdeni kell, tudja jól, hogy kellene, de gyenge. És mindig ugyanaz. Mintha minden reggel megégetné a kezét a kávéfőző karjával, amikor az illatos és lefőtt kávé után a még gőzölgő zaccot kitakarítja belőle. Egy idő után valószínű már a párálló bögre se vonzaná, mert csak a fájdalom jutna az eszébe. A harang hangja ismerősen verődött vissza a panelház félig nyitott ablakáról. Kócos haját meglibbentette a tavaszi légmozgás, amikor kiment a kis garzonlakás konyhájába, ahol félig nyitva volt az ablak. Nem volt hideg, mégis didergés futott rajta végig, ahogy a pizsamája korcán rántott egyet. Beletúrt a hajába, kiöntötte a kávét, majd visszafeküdt az ágyába. Az ágya melletti ikeás éjjeliszekrényről leemelte a Hieronymus Bosch kötetet, amit pár napja kölcsönzött a könyvtárból, és belelapozott. A lapok hűvös érintésétől a borzongás egy picit erősebbé vált. Az oltár emlékképe, az érkező álom melege lassan összekeveredett a szent Antal megkísértését ábrázoló képén tátogó megnyergelt hallal. A Mária fülébe suttogó kígyóból hatalmas szájú gnóm lett, melyben először egy család vacsorázott meg, majd őket is elsodorva perverz és groteszk alakok ömlöttek ki belőle, elborítva mindent, míg azt nem érezte, hogy a nyálkás tömegben sodródik, madárfejű és eltorzult arcú emberek torlódnak rá, míg maga alá temetik, és nem kezd fuldokolni a szagtól és a ránehezedő hús tömegétől.

Izzadtan riadt fel, a következő harangszóra. Felhörpintette a kihűlt kávét, kikelt az ágyból, bement a fürdőszobába és megállt a négyszögletű fürdőszobaszekrény tükre előtt. Suttognak a démonok megint. Magát nézte a tükörben, és megsimította a haját. Belemarkolt a fürtjeibe, és a fájdalomérzetig húzta, hogy érezze: létezik.  Az arcát forgatta, nyomkodta egy ideig. Úgy érezte, a bőre maszkja mögött, ami mosolyog és sír, egy új lény van születőben. Vagy talán mindig is ott volt, a az elhúzódó száj mögött. Mint a Légyben, a teleportáló gép kipróbálása utántól: ott van benne is, mint az a rovar, akivel a tudós végül összenőtt, géneket cserélt, elválaszthatatlanul eggyé lett, és enyhe libabőrrel érezte: ahogy a filmben, ugyanúgy a benne kifejlődő lény is előbb-utóbb levedli az emberi maszkot, és nem marad más belőle csak egy undorító lény valamelyik Bosch képről, megfosztva emberségétől és méltóságától. Elhessegette a képet, elővette a gitárját, és önkéntelenül Bruce Springsteen egyik dalát kezdte pengetni: „A kezem a ravaszon, nem tudva, kiben bízhatok, a szívemhez fordulok, nincs benne csak por és démonok.” A refrén közepén abbahagyta az éneklést. Hirtelen valahogy elment a kedve mindentől. Végigsimította a húrokat, ahogyan azt tenni szokta, korábban szinte mindig érzéssel cirógatva a hangszert. Most automatikus mozdulattal rakta vissza az állványra.

El kéne menni. Valahova. Végülis húsvét van. Templomi emlékei nem voltak túl rózsásak. Unalom, szószék, feszengő keresztelő családok, érthetetlen lelkész és hideg. Egy olyan másik világ volt, amivel nem érintkezett a hétköznapokban. Furcsán idegenek voltak az oszlopok, a szavak – évszázadok pora lepte be őket, ami úgy tűnt senkit nem zavart, csak őt. Most mégis, a harang nem hagyta nyugodni. Valamilyen kósza emléket keltett benne, maga sem tudta megmondani mit. Benyúlt a szekrényébe, kivette a fekete ünneplőjét, és belebújt. Megnézte magát a tükörben és észrevette, hogy borostás. Miközben az arcán simította a zizegő borotvát, azon gondolkozott, milyen éneket ismer. Örülj szívem, vígadj lelkem, ékességed lett a hit/vacsorához mégy Jézushoz, hivatalos vagy te itt. Dúdolta a dallamot, miközben ismét didergett. Refis élmények jöttek elő – a közös ebédek, zsivaj, asztali áldás, de megint a nagy halszerű pofa jelent meg előtte, melyben elfért egy asztal és a körülötte ülők. Azt egyébként sosem tudta eldönteni, hogy a saját száját feszítő lény éppen elnyelni, vagy kiköpni akarja őket. Sóhajtva kapcsolta ki és tette le a borotvát, ugyanazzal az automatikus mozdulattal simítva végig az arcát, amivel a gitárt letette.

Húsvét van. A győzelem napja. Mennyit hallotta ezt, lelkipásztoroktól, a tanáraitól, aztán meg egyetemen soha többé. De valahogy már nem is akarta. Felfordult a gyomra attól, hogy soha senki nem vette komolyan a nagypénteket. Mindenki a feltámadással jött, a szirupos csodával, mintha nem kellene szembenézni a halállal, egyetlen démonnal sem, mert Isten megtette, ami a kötelessége volt, amit a szeretete diktált, és akik ezt hirdették, robogtak a halálon át a győzelemig, a hajnalig, az új életig, mintha a folyamat nem olyan lenne mint a bebábozódott pondró útja a pillangó létig, akinek halálos álomba kell merülnie, míg újra nem éled, más formában. De mindenki csak a pillangót akarja láttatni, győzködni az evangélium igazságáról, a fényesség csodájáról, mint valami coach vagy házaló ügynök, akit kitanítottak reklámpszichológiából. Emiatt utálta ezt az ezerszer hallott metaforát is. Mert amikor szembe kellett néznie a démonaival, ezek a biztonságot sugárzó szavak és szószerkezetek úgy hullottak szét, mint a felvert kőtől megrepedt és bepókhálósodott üveg. Arra jött rá, hogy nem ért semmit, és egy dolog nem szűnt meg zavarni őt: az, hogy senki se borzongott bele a környezetében a kereszthalál borzalmába. Emiatt mindig kicsit zavarban is érezte magát magabiztos keresztyének társaságában, mint aki valamit nem tud, miközben belül mindig számára is megfoghatatlan düh gyűlt benne, valahányszor hallotta őket beszélni. A régi oda-visszajátszós kazettás walkman-je jutott eszébe, ami az elemek lemerüléséig játszotta ugyanazt a kazettát. Néha el is szórakozott azon, ahogy gondolatban eljátszotta, amint az elegáns illető hangja, aki valamilyen ritka alkalom adtán keresztyén témával szórakoztatta az asztaltársaságot, a begyűrt szalaghoz hasonlóan elkezd lassulni és mélyülni, míg érthetetlen dörmögéssé olvad össze amit mond. De ez olcsó vigasz volt.

A kulcs már a kezében csörgött. Visszanézett a lakásra, és belátott az ágyára, melyen a takaró ugyanolyan gyűrött volt, mint amikor felébredt. Egyszer már kihűlt – de most a nap fénye árasztotta el. Por szállt felette, mint fehérré vált hamu, mintha a lepedő és a takaró kanyarulataiból kiégett volna valami. A fekhely valószínűleg már melegebb is, mint amilyen a testétől volt. A fény meleget ad, és a meleg elűzi a démonokat – gondolta, és ettől elmosolyodott. Fütyörészve ment le a lépcsőn. Ruganyos lépéseinek hangja és a Springsteen dal visszaverődött a lépcsőház falain. Igen, talán ez az első lépés. A ravaszra tenni az ujjakat. „Mindig egy lépés” – mondta félig hangosan, ahogy kilépett az ajtón, a tavaszi fénybe, és elindult a haragszó irányába.

Kustár György

Kép: Hieronymus Bosch: A Violent Forcing Of The Frog

Forrás:pinterest.com

Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterEmail this to someone