Nem (csak) az eleje nehéz
erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek… (Apostolok Cselekedetei 1,8)
Mi már augusztusban megkezdtük a felkészülést az iskolára. Jobban mondva, már tavaly ősszel – mit szépítsem, akkor volt akciós az iskolatáska, mivel pedig kisebbik lányomat egy kicsit noszogatni kellett, úgy gondoltuk, egy ilyen ajándék talán megfelelő motivációs erővel bír. Így is történt: a használaton kívüli táska már akkor féltett kinccsé nemesedett, amikor pedig júniusban búcsút vettünk Eta óvó nénitől és az ovitól, a kultikusnak számító táska szépen-lassan elkezdett megtelni a tanító nénik által előírt eszközökkel. Augusztus végén aztán komolyra fordultak a dolgok. A hiányzó darabok beszerzése után ismerkedési hét következett, verstanulás, könyvfedés, augusztus utolsó napján pedig az évnyitó istentisztelet.
Szeptember elsejére virradóra senki sem aludt az izgalomtól. Reggel hatkor már mindkét lány, a rutinos negyedikes és az elszánt elsős is ott állt az ágyunk előtt, hogy aztán felöltözve, megreggelizve, teljes menetfelszerelésben nekivágjanak a júniusig tartó, nem kis erőt, bátorságot és odaszánást kívánó kalandnak.
Bátran mentek és örömmel érkeztek. Talán azért is, mert ismerős helyre indultak (nővére révén a kisebbiknek is volt bejárása az iskolába), talán azért is, mert református iskola révén mi is bizalommal indítottuk őket: bíztunk a tanító nénikben, az intézmény által képviselt értékrendben, nevelésünk sikerében, a lányok találékonyságában és humorában.
Megvallom őszintén, irigylem őket. Nekem elindulni mindig sokkal nehezebb, mint úton lenni. Így volt ez régen, még diákkoromban, és gyakran még ma is így indulok neki egy-egy kihívásnak. Persze, az ember szépen felveszi a ritmust, alkalmazkodik a körülményekhez és megpróbálja a legjobbat kihozni magából, mégis, alapvetően befolyásolhatja az eredményt, ha lelkesen és bátran vágunk neki az előttünk álló feladatnak.
Hála Istennek, nem kellett csalódnunk. Az akadályt eddig kiválóan veszik versenyzőink, a meccset élvezik, a párharcokat elég könnyen hozzák, igaz, a tanév inkább hasonlít a marathoni versenyhez, semmint egy száz méteres síkfutáshoz. Végig kell futni a távot, meg kell ütni a szintidőt, ám akkor kell a legjobbnak lenni, amikor a célszalaghoz közelítünk.
Nyilván nem minden gyermek egyforma. Talán sokakban ott munkál a félelem és bizonytalanság az új miatt, és olyanok is akadnak, akiket régi emlékek feszítenek: ugyanaz az iskola, ugyanaz a tanár, ugyanazok az osztálytársak. Megoldhatatlan feladatok, elviselhetetlen légkör, tanár, aki „skatulyáz”, diákok, akikkel nem jó az együtt töltött idő. Szülő, aki szigorúan számon kér, kiabál, talán oda-odacsap egy-egy rossz jegyért.
Nem tudom, az idei tanévet ki, milyen lelkiállapotban kezdte, de reménykedem, hogy a legtöbb kis és nagygyermek a mi lányainkhoz hasonlóan örömmel indult és mosolyogva érkezett. A célig vezető út azonban meglehetősen fárasztó és hosszú, éppen elég göröngyös ahhoz, hogy diák, tanár és szülő is kellőképpen elfáradjon. Szükségünk van erőre odafentről, nemcsak azért, hogy helyt álljunk, hanem azért is, hogy az Ő dicsőségére tanítvánnyá formálódjunk.
A feltámadt Krisztus szava elegendő bátorítás – nemcsak a tanévre, hanem egész életünkre nézve. De jó lenne nem megfeledkezni róla!
Székely Attila református lelkipásztor, Kaposfő
(fotó: tenerifeforyou.eu)