Csak csend

Sokszor elcsodálkozom azon, hogy milyen csodálatos is a Szentírás. Az ember megannyiszor kézbe veszi, s az igerész, amelyiken egyszer csak úgy átszalad, máskor megújító vigasztalásnak lesz forrása.

„…Jézus azonban nem felelt egyetlen szavára sem, úgyhogy a helytartó nagyon elcsodálkozott…” (Mt 27, 14)

Nem felelt egy szavára sem…Máté evangéliuma szerint Jézus egész idő alatt, míg az végső huzavona megy, egyetlen szót sem szól. Egyet sem. A farizeusok tolonganak a színhelyen. Igen!!! Itt vannak, ahogy a jog is megkívánja. Itt vannak a tanúk: tessék! Minden legális! A helytartó elé kerül az ügy. Valószínűleg fáradt, hisz az asszony nem alszik jól az éjjel; neki magának is igen sok dolga van. Meg amúgy is: minek zavarják olyan üggyel, amiben még a „tanuk” se tudják pontosan azt, amit „tudnak”? Pedig a másik kettő esete mennyivel könnyebb volt, mennyivel kevesebb vesződéssel járt: Megtetted? – Nem…én nem…sosem…én mindig becsületes voltam…vagyok…leszek…én nem…én soha nem tennék ilyet…. (Szinte látom magam is, ahogy ott állok és még a csillagot is letagadom az égről, csakhogy mentsem magam). De tudja, hogy megtette, sőt mindenki tudja! És szól az ítélet: BŰNÖS! Fej lehajtva, kezek tétlenül, reménytelenül lógnak. Az ajkak most mar nem mozognak, a szemek már nem szikráznak. Lebuktam! Most már vége. S lehet még kifakad egy néhány szitkozódás – ki tudja, a helytartó már hányféle szitkozódást hallott, már nem is tartja számon – KERESZTRE! Tovább! És itt ez az ember. Fáradtan. Koszosan az utca porától. Kigúnyolva és kinevetve. Talán nem is vár mást a meghallgató, mint újabb megtört arcot, cifra szavakat, érdes magyarázkodást. De Ő nem szól egy szót sem. – Nem baj! Majd a tanuk: – Hát őőő….az úgy volt…; Nem, nem én jobban tudom…..az úgy volt, hogy….. – És ül a helytartó, hallgat: „Már megint ezek a zsidók az ostoba dolgaikkal!”, de ez az Ember nem szól egy szót sem.

S valami történik. Valami, amire nem számít a helytartó. Valami elkezdődik, valami csodálatos, valami egyedi, valami olyan, amit nem látott. Valami, amihez fogható még nem történt vele, hisz azt olvassuk: ELCSODÁLKOZOTT. Ugyanerről a Heródesről írja Lukács, hogy megörült annak, hogy láthatja Jézust, mert már régen kíváncsi volt rá, kíváncsi volt valami csodára. Annyit hallott már róla. Pont ezért várja a helytartó a csodát. És készül: igen! Most meglátom!  Találkozok vele! – És ehelyett: egy poros, megkötözött embert kap. De az a bizonyos pillanat mégis létrejött! MEGTÖRTÉNT! Jézusnak nem kell mondania semmit. Hallgat. Csak hallgat. A főpapok, a nép, mindenki: kiabál, vádaskodik, okoskodik. Mindenki jobban tudja. Mindenki meg tudja mondani, mi is történt valójában. De Jézus hallgat! Csak hallgat. Nem szól, pedig Ő az egyetlen az egész társaságban, aki tudna VALAMIT mondani. Ő viszont nem szól! És ebben a hallgatásban Heródesben elkezdődik valami. Valami, amiről nem olvasunk pontosan, de talán nem én vagyok az egyetlen, akiben ez a gondolat megfogalmazódott. Heródesben elkezd munkálódni valami, s a csodálkozása csodálattá alakul: őszinte, szívből jövő, de nem tudatos, és ami talán ennél is szörnyűbb, hogy nem szilárd és bátor csodálattá. És próbálkozik még, hogy megmentse az előtte álló meggyötört Csodatevőt, de nem jó földbe esik a mag. Nyújtózkodik a fény felé, próbál kortyolni az élő víz forrásából, de elfolytja a gaz, a megfelelni vágyás, a félelem, a kényelem, és talán a dac. Pedig ott áll előtte a Tökéletes! S talán egy pillanatra meglát valamit abból a fényből és abból a nagyságból, aminek a megpillantása keveseknek adatott meg. Meglátja azt a csodát, amit várt, és csodálja a Mestert. És itt befejeződik valami, aminek nem szabadna.

Az eljárás a rutin szerint megy tovább: KERESZTRE! Tovább! Egy esély… egy pont… egy élmény … egy lehetőség … egy új kezdet fénysugara…és cserébe? Visszautasítás. Egy nyitott ajtó! DE: – Minek nekem nyitott ajtó? Magam is meg tudom oldani a helyzetet! Kell nekem az, hogy a császár szemében szálka legyek? Nem! ÉN majd megoldom. A Tanító ügyében sem leszek sáros, „mosom kezeim”. A császár szemében is igazságos maradok. Meg a nép is megkapja, amit akar. ÉN elintéztem. Minden rendben. Meg tudom ÉN oldani ezt saját erőmből is! – Mennyire ismerős mondat: MAJD ÉN MEGOLDOM! VAGYOK ÉN ANNYIRA ERŐS, ANNYIRA ÜGYES! S mintha kést forgatnának abban a bizonyos életfontosságú szervben, ott, ahonnan az élet indul, mert mindig, újra és újra világosabb: Nem! Nem oldod meg! Te magad nem!

Csak csend… Nem adott Krisztus ennek az embernek semmi mást, csak csendet. S sokszor, sőt talán mindig, sokkal hosszabb a kívánság lista, mint a hála-lista. És várjuk a sok beszédet, útmutatást. Várjuk a tanácsokat, válaszokat. Őrjöngünk, elégedetlenkedünk, hogy miért nincs? Hol van? Miért késik? Biztos nem is figyel rám! Biztos nem is hallgat meg! Biztos nem is érdekli az én ügyem! Pedig én….Én…ÉN…S meg se halljuk azt, amit a legjobban várunk. Meg se halljuk azt, amire a legjobban szükségünk van. Nincs szükség legtöbbször másra, csak csendre! Jézus szótlanul tűrte a passiótörténet eseményeit. Szótlanul tűrte azt, amit én érdemelnék. Szótlanul, ami engem illetett volna. Nem azért, mert nem tudott volna mit mondani. Azért, mert Ő még a szótlansággal is többet mond, mint én bármelyik cikornyás, tudományosnak tűnő vagy épp életszerű prédikációmmal. Mert Ő a csendben, csenddel szól. Nem kiabál túl senkit. Nem vitatkozik. Nincs rá szüksége! Neki csendben kellek. Nem a világ zajával, tíz másik gondolat között! Hanem csendben. És így jön létre a csoda! Az a sokszor csak egy szempillantásnyi idő, amikor a két csend összeér. Amikor érzem, hogy Ő ott van mellettem. Nem megtörten, nem halálfélelemmel a szemében, hanem diadalmasan feltámadva! És hallgat mellettem. Nem vádol, hogy elárultam. Nem szemrehányóan, hogy nemegyszer megtagadtam. Hanem csendesen elveszi azt, amit nem bírok, átölel, úgy ahogy senki más nem tud, és ebben a hallgatásban több van, mint megannyi szebbnél szebb szóban. Csak csend. És ez a csend olyan ajándék, amely egy egész életen át csodálatosan kísér. Csak csend…

Sánta Erika, teológus-lelkész szakos hallgató. SRTA