XXVIII. Szegedi Nemzetközi Biblikus Konferencia

Immáron huszonnyolcadik éve, hogy minden évben nyár végén megrendezésre kerül Szegeden a Nemzetközi Biblikus Konferencia, ahol különböző országok tekintélyes teológus professzorai adnak elő egy adott témában. Idén, tekintettel a reformáció ötszázadik évfordulójára, református, evangélikus, katolikus, ortodox és unitárius hittudósok a Római levelet boncolgatták a pódiumon. Be kell vallanom, amikor először meghallottam az idei év tárgykörét, az első reakcióm az volt, hogy „ó, már megint a Római levél meg a reformáció.” Picit felfuvalkodottan azt mondtam magamban, hogy én már ezt a témát elég jól ismerem, ellenben Szegedet egyáltalán nem. Korábban még sosem jártam itt, de ismerősöket már hallottam, ahogyan áradoznak a város nevezetességeiről: a dómról, a Tisza-partról, a zsinagógáról és még megannyi más látnivalóról, illetve a város gazdag történetéről. A beszámolók, noha felkeltették az érdeklődésemet, ezek a látnivalók mégis közömbösek maradtak számomra. Gondoltam, hogy majd most lesz alkalmam kideríteni, hogy valóban olyan lenyűgözőek-e ezek a hírességek, mint ahogyan azt hallottam. Amikor két előadás között akadt egy kis szabad idő, éltem a lehetőséggel, és a konferenciateremet elhagyva mentem, hogy első kézből ismerjem meg a szegedi dóm addig ismeretlen belső terét. Az első benyomásom az volt, hogy íme, egy újabb katolikus templom, kicsit nagyobb azoknál, amelyeket eddig láttam, de lényegében nem különb. Aztán ahogy haladtam egyre beljebb és kezdtem ismerkedni a freskókkal, a mellékoltároknál elhelyezett festményekkel, és a templom szobraival, egyre inkább azt éreztem, hogy mennyire eltörpülök a székesegyház tekintélyt parancsoló méreteihez képest. És nem kellett egy negyed óra sem, hogy az a közöny, amit eleinte éreztem, lenyűgözöttségbe forduljon át. Most már hajtotta lelkemet a többi nevezetesség szépségének a híre is, azonban az idő sürgetett. Így hát gyorsan felkerestem a város zsinagógáját is. Itt is hasonló élményben volt részem; ahogyan egyre jobban kiismertem ennek az építészeti remekműnek a vonalait, úgy ejtette minél inkább rabul tekintetemet és töltötte el ámulattal lelkemet a kolosszális épület. Visszafelé még kitérőt tettem a Tisza-part irányába. A rakparton lassan bandukolva halványan felderengett egy gondolat Augustinustól. A Szentháromságról című művének egyik részében a megismerésről és a szeretetről ír. Azt fejtegeti, hogy a szorgalmas embert tanulmányaiban, tudásának elmélyítésében annak a szeretete hajtja, amit ismer. Sőt, igazán nem is szerethet egy olyan dolgot, amit még nem ismert meg. Valaminek (vagy valakinek) a szeretetét tehát nem lehet elmélyíteni az ismeret elmélyítése nélkül. Mások elmondásai után nem szerettem még meg Szeged városát, de miután saját magam is megbizonyosodtam a város gyönyörűségéről most már elmondhatom, hogy én is szeretem. És ekkor ötlött fel bennem a gondolat, hogy tulajdonképpen a konferencián is hasonló történik; az ismeret, a tudás elmélyítése nem öncélú, általa lehetőségünk nyílik, hogy elmélyítsük Isten iránti szeretetünket is. Noha Augustinus is megjegyzi, hogy ez nem automatikus, mert az ismeret önmagától még nem vezet szeretethez.

„Aki azonban a Szentlélek ösztönzésétől indíttatva Istenre figyel, és az Ő szeretetében felismeri saját kicsinységét, s amikor tovább akar jutni Istenhez, bevallja tehetetlenségét, s csak az Ő fényében figyeli magát, s felismeri, hogy saját gyarlóságát semmiképpen sem mérheti az Ő tisztaságához, s ezért bánkódik […]. Aki így jár el és így töpreng, azt a tudomány sem teszi felfuvalkodottá, hiszen a szeretet viszi előre. Az ilyen ember saját gyengeségének ismeretét előbbre helyezte, mint a világ alapjainak, erőinek vagy az ég titkainak ismeretét. Ezzel a tudással egyúttal megszerzett egy fájdalmat is: a sóvárgás fájdalmát az örök haza után és az őt teremtő szent Isten után” (Augustinus, De Trinitate, IV. könyv).

És ezt a sóvárgást nem csillapíthatja semmiféle földi jó, egyedül Isten igazsága. Érzem, hogy súlyos szavak ezek. Legtöbben talán úgy vagyunk vele, hogy nem is tudjuk elfogadni ezt, és mindaddig a világ felé fordulunk, amíg saját magunk rá nem jövünk, hogy csak illúziókkal tápláltuk elménket és szívünket. Azonban hiszem, hogy mindannyiunk életében adódnak olyan alkalmak, amikor ismeretben és szeretetben egy picit közelebb kerülhetünk az Egyetlen Valósághoz, akár egy konferencián is. Így elmélkedve ballagtam tovább a következő előadásra.

Marozsák Dániel, teológus-lelkész szakos hallgató

Kép forrása: www.dronair.hu