Gömörszőlős II.

Beljebb haladván a Keleméri hegyekbe, elérem a Mohos tavakat és a Mohos várat. A helybéliek szerint a várat a husziták lakták és Mátyás király zavarta el őket a vidékről. A hegy túloldalán pedig már ott húzódik Kelemér. Temploma régebbi, mint a Miskolc-Avasi, pedig annak az alapjait se ma rakták le. A templomon és a parókián túlhaladva megyek egyre közelebb a szlovák határ felé, mígnem elérem az utolsó falut a magyar oldalon, Gömörszőlőst. Ez egy zsákfalu, ide csak egy út visz ki és egy út megy be, és különlegessége, hogy amikor megérkezünk, akkor a település táblán ez olvasható: Gömörszőlős, így egy „L” betűvel, de ha kifelé megyünk, akkor a táblán már más áll, mégpedig az, hogy Gömörszőllős, két „L”-el. Ezen mindig jót mosolygok magamban. A falu határában áll egy hatalmas öreg tölgy, neve is van: Tompa fája. Azért hívják így, mert állítólag maga Tompa Mihály szervezett a fa tövénél találkozókat a környékbeli jegyzőkkel és elöljárókkal, hogy megvitassák a nemzet sorsát a 48-as háború bukása után. Ma már a fa csaknem teljesen kiszáradt, de még mindig ékesen áll ki a környék többi, fiatal fái közül.

A falu közepén található az Ökológiai Intézet. Van nekik mintagazdaságuk, oktatóközpontjuk, konyha, nagy étkezde, minden. A jelenkor nagy politikusai is megfordultak már ezen a helyen, kezdve Szili Katalintól, Schiffer Andráson keresztül egészen Áder Jánosig. Persze a hétköznapi átlagember is gyakran látogat el ide. Szerveznek önkéntes hétvégéket, amikor is az idelátogatók kapnak szállást meg élelmet, de cserébe dolgozniuk kell. A résztvevők általában mind fiatalok, és nem sok közük van a gazdálkodáshoz. Némelyek a kaszát úgy fogják, ahogyan azt Dózsa ideje óta ember még nem tette. De hát így tanulunk. Elgondolkodtató azonban, hogy mennyi fiatal érdeklődik egy másfajta életmód iránt. Talán azt látom bennük, ami egykor ott volt szüleimben is, mikor ideköltöztek, hátrahagyván a város szürke, személytelen, élettelen, robotszerű hétköznapjait, azért, hogy megélhessék a mindennapok csendes csodáit, amit az urbanizált világ aszfalt meg beton alá temetett. És első ránézésre talán az ember tényleg megláthat valamit az ilyen eldugott helyeken, viszont a valóság itt vidéken épp oly elkeserítő (ha nem jobban), mint a városokban. Beszélgetéseim során a helybéliek mindig mondják, hogy micsoda élet volt itt a múlt században, amikor még a falut övező dombok mind művelve voltak. Ma már meg az egész határ egy vagy két ember tulajdonában van. De nem művelik ők se a földet, tavasszal meggyújtják a bozótost, hogy hadd égjen le az egész, aztán pár hét múlva mikor kizöldellik újra és műholdon nézik, akkor olyan mintha kaszálták volna, és nyomják nekik a milliós földtámogatásokat.

Háztáji állattartás szinte egyáltatlán nincs. Az itt lakók csak úgy tengődnek, de elmondják: való igaz, régen sokkal nehezebb volt az élet, de jobb is volt. Megvolt még a közösségérzete az embernek, együtt élt a teremtéssel és annak ténylegesen része volt. De ebből kiszakadt, és most, akik kezdenek felébredni a valóságra, azok próbálják keresni a visszautat a teljes egészbe, Istenbe. Ezt hallom vissza az ide látogató fiataloktól, és ezt hallottam szüleimtől is, mikor kérdeztem őket, hogy miért jöttek fiatalon ide. Azt mondták, azért, mert úgy gondolták, itt közelebb lesznek Istenhez. Most kezdem látni, hogy a változásnak először az emberek szívében kell megtörténnie. Hiába próbálják megváltoztatni a külső körülményeket, ha belül még mindig felfordulás van. Már Ákos is megénekelte: „káoszból rend, gyilkosból szent, nem lesz csak akkor, ha Ő benned is megjelent.”

Ezt dúdolgatván járom végig a falu piciny templomocskáját, ahol vagy húsz évvel ezelőtt megkereszteltek. Néhány csendes pillanat a templomban, utána elköszönök a helybéliektől és kocsiba ülve veszem vissza az irányt Miskolcra. A falu határában még megállok és felmegyek egy kis domb tetejére, ahonnan rá lehet látni a völgyre és a benne húzódó házakra. Sok gyönyörű tájat láttam már, de egyik sem érintett meg annyira, egyiket sem éreztem annyira magaménak, vagy magamat a tájénak, mint ezt. Végignézek a láthatáron, s eszembe jut Ady verse:

Elvadult tájon gázolok:

Ős, buja földön dudva, muhar.

Ezt a vad mezőt ismerem,

Ez a magyar Ugar.

 

Marozsák Dániel