„…onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat.”

Összeszorul a szívem. Az az utolsó nap, az ítélet napja. Első látásra egy ugyanilyen közönséges napnak indult, mint amiből már annyit megéltünk. A tegnapból a holnapba léphettünk. Egy valódi nap a maga álmaival és terveivel. Várva, hogy a hiányok beteljesüljenek. A tört részek összeérjenek. Reménykedve, hogy a ráncok örökre kisimulnak. A bizonyossággal, hogy az Igazság napja egyszer felragyog. Várakozásunk beteljesedett. Szorongásunk a végéhez ért. Isten műve ért célhoz.

Az utolsó nap egy valódi nap az én időmben, Isten idejében. Egy valódi nap, olyan mint amilyen az első volt, a teremtés első napja. Ugyanakkor mennyire nem is közönséges ez a nap, ahogyan a teremtés első napja sem. Első nap – Utolsó nap. Kezdet és a vég. Nincs tegnap és nincs holnap. Az utolsó nap tükörképe az elsőnek, de a vég ellentéte is a kezdetnek. Alfa és az ómega, és közte milyen sok mindenen mentünk keresztül! Átéltük az emberi életünket, sőt keresztül mentünk a halálunkon is. Kétséget kizáróan léptünk be a halál szolgaságába, zsarnoki hatalmába. Kétséget kizáróan támadtunk most fel a Krisztusban az új életre. Az utolsó napon megérkeztünk, mert Ő megérkezett.

Összeszorul a szívem. Itt állok az én Megváltóm előtt, aki az én Bírám is egyben. Krisztus előtt állunk, aki a törvényt igazán kijelenti. Szemtől szemben állunk Krisztus hatalmával. Krisztus előtt állunk, akit megtagadtunk. Krisztus előtt állunk, akit ártatlanul elítéltünk. Krisztus előtt állunk, akit keresztre adtunk. A Krisztus előtt állunk, akit nap mint nap likvidáltunk, és meg akartunk semmisíteni. Az Atyaisten előtt vagyunk, aki jogarát a jobbján ülő Krisztusnak adta. Isten hatalmának teljessége előtt állunk.

Szemtől szemben a Bíróval, aki azelőtt helyettem és értem Isten ítélőszéke előtt állt, és rólam minden kárhoztatást elvett. (Heidelbergi Káté 52. k.-f.) És döntés születik. Nagypénteknek a mennyből felénk hangzó döntése, amely azt hirdeti, hogy az embert Isten Fia igazítja és menti meg, és őnélküle menthetetlenül elveszett. Bíránk így az egyetlen reménységünk, akiben Isten könyörülő szeretete győzedelmeskedett. Ítélete nem emberé, hanem Istené.

Az én egyetlen egy vigasztalásom, hogy íme, minden Istené (H. K. 1. k.-f.), és amely megadta, hogy „felemelt fejjel” (H.K. 52. k.-f.) várhassam Krisztusom – beteljesedett. Az utolsó Bíró ítélete bűnöm alól teljesen felszabadított. Megsemmisült a semmi, meghalt a halál, elmúlt a gonosz hatalma (Jürgen Moltmann: Az Igazság napja). Isten dicsősége uralkodik – a szeretet.

Összeszorult szívem békességre talált.

 

Füsti-Molnár Szilveszter

(Megjelent a ReForrás 2015. októberi számában, az Élő Teológia rovatban az Apostoli Hitvallás soraihoz írt magyarázatként.)

(Kép: Albrecht Dürer – The four horsemen. Forrás: internet)