Kié is az üzenet?

Ez a bejegyzés szó szerint a „Tágas térről” szól, én mégis remélem, hogy a benne rejlő kérdések miatt talán nem a hasonló című rovatban kap helyet… persze ki tudja… lehet, ahogyan én magam is, úgy ez a pár sor is keresi majd a helyét. Az a pár sor, ami alapvetően a helykeresésről szól. Történt ugyanis, hogy – mint általában az velem megesik – egy elejtett viccből valóság lett. Kicsit visszaforgatva az idő kerekét, még a tavasszal kerestek meg minket (ez nem a királyi többes, hanem az a munkatársi csapat, amiben szolgálok) a Tágas-tér fesztivál szervezői, hogy segítsünk nekik a program kampányanyagának kitalálásában. „Promó”, „videó”, „kampány”, izgalmas kulcsszavak. Mint ahogyan a kezdeményezés is izgalmas volt: keresztyén egyházak és felekezetek fogtak össze Szegeden azért, hogy megajándékozzák az ott lakókat és az odaérkezőket egy fesztivállal. Pál Feri atya, Ákos koncert, Hillsong London, igazi húzónevek ebben a műfajban. Összeültünk, kitaláltuk, megálmodtuk, legyártottuk (ez a királyi többes, mert egy kollégám Leidgeb Ákos tehetsége vitte a gyártást 99%-ban), s amikor megkérdezték, hogy mivel is tartoznak, elhangzott az-az ominózus vicc.

Talán emailben küldtem, talán élőszóban mondtam, de csak úgy kigurult, hogy ha netalán tényleg eljön Ákos, akkor szeretnék előtte én beszélni. Aztán amikor kijött a hivatalos program, a vicc valósággá vált, mert az Ákos koncert előtt, ott volt beírva a nevem, hogy beszélek. Persze rögtön jöttek a viccek, hogy én leszek Ákos elő zenekara, meg „kezdjek nyugodtan gitározni és énekelni, sírva kérik majd, hogy inkább beszéljek”. Azt hiszem, életemben először, nem izgalom lett úrrá rajtam – készülve erre a szolgálatra – hanem igazi félelem. El kezdtem rettegni, s nem attól, hogy tudom-e majd jól érezni magam a színpadon, vagy, hogy merek-e majd beszélni a beharangozott huszonötezer embernek. Azt gondoltam és reméltem, hogy ez menni fog, hiszen minden Istentől kapott ajándékom, megszerzett tudásom és gyakorlatom erre hatalmaz fel. De életemben először kerültem szembe azzal a kérdéssel, hogy van-e nekem református lelkésznek, nekünk, keresztyén egyházaknak üzenetünk ezen emberek felé!?

Mert templomban ülő középértelmiségi nyugdíjasoknak vagy majdnem nyugdíjasoknak van üzenetünk, át is tudjuk adni. A falusi fogyó gyülekezetben ülő néni nyelvén tudunk beszélni és örömhírt közölni. A fiataloknak, üljenek egyházi iskolák padjaiban, vagy csak állami gimikben, talán még képes vagyok ember-kompatibilis üzenetet átadni. De mi van akkor, amikor lelkészként felmegyek egy színpadra, előttem van huszonötezer ember, a koncert előtti feszült várakozás örömteli üvöltéssé módosít minden emberi szót, két oldalról drónok vesznek, s mindenki arra vár, hogy menjek már le onnan, hogy végre feljöhessen az, aki majd énekelve elmondja, elprédikálja az igét. Mert azoknak az embereknek ott Ákos volt a pap, s amit mondott az volt az Ige. Őszintén elfogott a félelem, hogy mi marad nekem? Ráadásul úgy beszélni az Istenről, hogy a megszokott templomi kulcsszavak elő sem kerülnek…

Persze aztán összeült a team, megvolt az üzenet, amit mondanom kellett, s a színpadon már úgy került elő a 18. zsoltár, hogy az ott lévők talán nem is tudták… elmondtam, amit el lehetett, s az ákosi „a véges nézi a végtelent” a 18. zsoltár parafrázisaként már úgy hangzott el, hogy a Végtelen is nézi a végest, s gyönyörködik benne. Átadtam. Lejöttem. Kaptam pár ölelést és egy üzenetet, egy régi tanítványomtól: „Hiszem, hogy a Végtelen nézte a végest (Téged) és gyönyörködött benne.” Azt hiszem, akkor értettem meg, hogy nekem, a végesnek csak annyi üzenetem van mások felé, amennyit én magam megértettem és felfogtam a Végtelenből. Ha valahol igaz, akkor az igehirdetésben különösen is, hogy csak addig tudsz másokat eljuttatni, ameddig te magad is eljutottál. Csak annyira vagy lelkész, mint amennyire ember.

ifj. Csomós József, Tirek- ifjúsági referens