Azok csak mi vagyunk…

Nem is olyan régen volt, hogy ismét visszaültem az iskolapadba. Felnőttként már teljesen másként éli meg az ember. Már nem nyavalyog, hogy nincs kedve tanulni (kivéve a vizsgaidőszakot), sőt inkább éhes az új ismeretekre. Rájön, hogy sokkal jobban élvezi a tanulást, mint egykor tini korában. Velem is így volt, szépen lassan az összes tantárgy belopta magát a szívembe, a tanárokkal együtt. Alig várom a konzultációs időpontokat, amikor újra diák lehetek egy kicsit – „kicsit rossz, kicsit csintalan”. Így volt ez a csoporttársakkal is. Az első időkben még messziről méregettük egymást, majd szépen lassan megtalálta mindenki a helyét. A tini, a kántor, az áttért, a fura, a megtért, az anya, a csendes és az új lány. Kicsi és ütős csapattá kovácsolódtunk össze. Talán kora reggeli első órára nem is ajánlanám magunkat – csak kifejezetten bátraknak vagy önsanyargatóknak. Túláradó jókedvünkről már mindenki tudja, hogy kik vagyunk, merre járunk – ami a terem keresésnél nagy előnyt jelenthet. Nálunk a vidámság alap dolog. Ugratjuk és ezáltal feldobjuk egymás napját, és ez a velünk eltöltött tanórákra is jellemző. Bár az is lehet a boldogság, ami kiül a tőlünk távozó tanárok arcára (vagy inkább a távozás öröme, mint sem a velünk közösen eltöltött időé? Talán egyszer megtudjuk…). Velünk komornak lenni nem lehet. Lassan, de biztosan birtokba vettük az iskola egyik legfontosabb helyiségét, a konyhát. Reggel itt találkozunk, és álmos szemekkel ölelgetjük kávés bögreinket. Itt főzzük meg bezacskózott leveseinket és itt fejezzük be a napunkat is. Sokaknak úgy tűnhet, mi csak a konyháig jutunk el és itt töltjük el az egész napunkat. Pedig nem, bár megfordult a fejünkben mennyivel praktikusabb lenne egy-egy órát ott megtartani! Ha tehát belépsz a Teológia ajtaján és hallod jókedvünket, azok csak mi vagyunk. Gyere, és hozz egy kávét magadnak!

Kelemen Kornélia, II. év KLM