Lélekvesztő

Pünkösd volt. Helyesebben, Pünkösd van. Elég kusza ez nekem még ennyi évesen is, nem mintha sok lenne ez a harmincöt év, de ahhoz épp elég, hogy ne tudjak megszokni dolgokat. Sose tudtam mit kezdeni az egyházi év ezen időszakával, sem gyülekezeti lelkész, sem bősz ifjúságis pályafutásom alatt. Ugye elkezdődött az ünneptelen félév, jelezve ezzel, hogy az ünnepeink nehezen tudnak kilépni az alkalomszerűség előszobájából, a folytonosság tágas és végtelen mezejére. Pünkösd volt, elmúlt, most meg hétköznap van. Idegenül mégis ismerősen csengenek ezek az egyházi közhelyek, én magam is éltem meg hasonlót. Persze, mint annak idején Karácsonykor a gyermeki énből, most a felnőttből is feltör a sóhaj: Bárcsak örökké Pünkösd lenne! Ezzel el is intéztem a Lélek nagy kérdéseit, s protestáns hagyományokat egyesítve elmerülök a Luigi Viprati, Mac Baren, Zirci Apátság és Bonhoeffer nyújtotta élvezetekben.

Nem sokáig, mert a kora nyári csendben egyre hangosabban ordibál bennem az, amit olvasok, egyre erősebben követel teret magának az agyamban.

„A keresztyén közösségben minden azon múlik, hogy az első perctől fogva világos legyen egyrészt: A keresztyén testvériség nem eszménykép, hanem isteni valóság; másrészt: hogy a keresztyén testvériség nem pszichikus, hanem pneumatikus valóság.”

Ez a „pneumatikus valóság” pulzál egyre erősebben bennem, mert ez a kifejezés pontosan arra mutat rá, hogy Pünkösd után van a világnak olyan része, ahol a Pünkösd csak „volt”. Ahol az ünnep után csak a pszichikus valóság marad, vagyis mindaz, ami az emberi lélekből, akaratból, ösztönökből vagy éppen hajlamokból épül fel. Lelkes emberek egy darabig tekernek a szürke hétköznapokban, átitatva ünnepi élményekkel, tapasztalatokkal, s ahogyan ezek gyengülnek, úgy tűnik el a Pünkösd. Szó szerint elvész a lelkesedés.

Az első tanítványok Pünkösd utáni élete azonban nem azt tükrözi, hogy elveszett volna a Lélek és a belőle táplálkozó Lelkesedés. Sőt! Egyre nagyobb és nagyobb teret követelt magának, egy szobából indult s hamarosan eljutott a Föld végső határáig. Az Egyház eredendően nem pszichikus valóságból táplálkozik, hanem pneumatikusból. Ebben különbözik minden más ismert emberi közösségtől, mert ez a közösség a „Szentlélek szerint való”. Ebben a közösségben egyedül igaz az, hogy a Pünkösd „van”. Az Egyházban az első Pünkösd óta folyamatosan a Lélek jelenléte napi valóság kell, hogy legyen. Azért merem ilyen határozottan állítani, hogy kell, mert abban a pillanatban, ahogy az Egyház ezt nélkülözi, megszűnik Egyháznak lenni. Nem Egyház az, ahol a Pünkösd csak „volt”! Abban a pillanatban, ahogy azt hisszük elég nekünk a pszichikus valóság adta jó, elutasítjuk azt a Szentlélek szerinti valóságot, amit Krisztusban egyedül mi kaptunk.

Az első Pünkösd az Egyház születésnapja, s az azóta jövő-menő Pünkösdök örök emléket állítanak annak, hogy a Lélek nélkül is lehet szervezeteket, ügyeket, egyházakat, gyülekezeteket játszani, de igazi, Krisztus szerinti testvéri közösség csak ott lesz, ahol az emberek teljesen – szándékukban és életgyakorlatukban – a Lélek szerint akarnak közösség lenni.

ifj. Csomós József