Megtört szentek

Egyszer, nem is olyan nagyon régen leírtam magamnak, hogy valójában mennyire elegem van mindenből meg mindenkiből, ami és aki keresztyén. A csalódásnak valami nagy kövét dobta bele az élet a szépen nyugvó tavam békességébe, ápolt és rendezett ekkléziológiám meg hívő életről elgondolt ideáim rezzenéstelen vizébe, úgy, hogy még hetekig fodrozódott a felszín utána. Nem történt pedig nagyon dolog, tudom. Valójában már csak halovány körvonalai maradtak meg bennem a tényleges eseményeknek. Inkább csak, ahogy mondani szoktuk, betelt a pohár és nagy robajjal ki is ömlött a tartalom. Csalódtam. Emberekben. Keresztyénekben. Hívőkben. Gyülekezetben. Egyházban. Nem tudom, Istenben is? Nagy, mérges betűkkel írtam le panaszos faggatásom, hogy nincsen itt már az egész földkerekségen egy Ábel sem, aki mindent jól csinált, aki semmi rosszat nem tett, aki vitte a birkát, hibátlant és szépet és semmivel, de semmivel nem szolgált rá arra, hogy valaki leverje? Dühödten tettem fel a kérdést – többnyire csak magamnak – hogy hová lettek az Ábrahámok, akik nem törődtek egzisztenciával, anyagiakkal, jól megtervezett földi biztonsággal és hosszú távú befektetésekkel, hanem csak mentek, mert Isten hívta őket. Kerestem, kutattam ismerőseim, barátaim között arcokat és életeket, de egyik sem volt Pál, akit nem érdekelt se hírnév, se elismerés, egyszerűen csak ment és hirdette az üzenetet.

Kifulladtam az írásban. Lassú, szépen formált betűkre váltottam. A tombolás után csak csendben gondolkoztam: ki mögé lehetne beállni ma? Ki az, aki mellé egy egész életre odaszegődnék, aki nem csalna meg, nem csapna be életével, szavaival, teológiájával? Aki kijelentést kapott onnan felülről, aki látja a láthatatlant, a kijelölt utat és feladatot és csak ez az egy érdekli. Aki nem törődik politikával, nem hajt címekre, fokozatokra, nem akar létrára mászva eljutni felső körökig, nem hajlandó megalkudni senkivel és semmivel, hanem csak egyedül Istenre néz. 

Illésnek éreztem magam. Lefeküdtem kimerültségemben és mondogattam: nincsen Izraelben senki sem. Nem mertem hozzátenni: csak én maradtam meg. Én sem.

Sokáig rajta ült vállamon ez az egész csalódottság. Majd lassan levette a szememről a fátylat, és megláttatta: Ő ilyenekkel dolgozik. Gyengékkel. Bűnösökkel. Paráznákkal. Erkölcsileg kifogásolhatókkal. Szeretetlenekkel. Mogorvákkal. Tanulásra képtelenekkel. Zátonyra futott kapcsolatból felépülőkkel. Megtörtekkel. Erőtlenekkel. Rövidlátókkal. Nemtörődömökkel. Bűnösökkel. Bűnös emberekkel és emberi bűnösökkel. Igen, magamfajtákkal. Ő ilyeneket szeret, ilyeneket emel fel, ilyenekért jött és ilyenekkel akarja tervét véghezvinni.

Nem kergetek többé ideálokat és utópiákat. Nem képzelem, hogy a szentek glóriával járkálnak a földön és mindig ájtatos képet vágva mosolyognak embertársaikra. Gyerekes, éretlen, farizeusi mércéimnek össze kellett törniük, hogy megértsem mit is jelent az, hogy Isten a maga igazságát ocsmány, csúnya, dísztelen cserépedényekbe kívánta elrejteni. Azóta mindenkit kérek: önmagamért ne csodáljon senki. Saját performanszaim nem érdemelnek tapsot. Nem kívánom már magam sem azt a látszatot kelteni, mintha Isten befejezte volna a maga munkáját énrajtam, és másoktól sem várom, hogy úgy tegyenek, mintha az új teremtésből pottyantak vissza volna közénk. Szentek vagyunk mind. Bűnös szentek. Konkoly és búza egy személyen belül, két valóság egy időben. Jó lenne, ó, bezony, de jó is lenne túllenni már mindenen, a mennyei városban hátradőlve lelkünket barnítani az Isten dicsőségének fényében, visszagondolni arra a rögös és hosszú útra, amikor még olyan kis butácskák voltunk, amikor még botladoztunk és ostoba tréfákat űztünk magunkkal és másokkal. Jó lenne már most tökéletesnek lenni, szépnek és fényesnek, angyalinak és ártatlannak látszani, csak a dicshimnuszokat zengeni. Jó lenne. De mindez még várat magára. Addig is marad a valóság és annak kijózanító igazsága: megtört szentek vagyunk mindnyájan.

Homoki Gyula