„… ott ül a Mindenható Atya Istennek jobbján…”

Ma reggel is – mint általában – teendőim listáját tanulmányoztam a naptárban. Sokan vagyunk úgy, hogy lassan már óráról órára beosztjuk az időnket. Össze-vissza cikáztak a gondolatok a fejemben, ahogyan a feladataimat rendezgettem. Próbáltam halasztani a halaszthatót. Egy pillanat alatt elfáradtam, pedig még bele sem kezdtem a teendőimbe. Máskor pedig „csak az úgy elmúló” napok felett aggodalmaskodom. Így vagy úgy az idő szorításában élünk, még ennek a gyönyörűségesen terhes feladatnak a teljesülése nyomán is, amikor a Credo soraihoz készül néhány gondolat. Életünk – sokszor úgy tűnik – áttörhetetlen határok között mozog. Nem csak az idő és a tér „foglyai” vagyunk, hanem ennek nyomán beszélünk a mi világunkról és Isten világáról. Evilágról és túlvilágról. Lentről és fentről. Földről és mennyről. Láthatóról és láthatatlanról. Végesről és végtelenről. Tökéletes emberről és tökéletes Istenről. Halálról és feltámadásról. Sok-sok elválasztás, aminek mintha nem sok köze lenne egymáshoz abban az értelemben, hogy az egyikből következne a másik. Sőt, mintha Nietzsche biztatását nagyon is komolyan vettük volna: „Kérve kérlek benneteket, véreim, maradjatok hívek a földhöz és ne higgyetek azoknak, akik a túlvilági reményekről fecsegnek nektek.” (’Im-ígyen szóla Zarathusztra’)

Isten Fia felment a mennybe. Átlépett az örökkévalóság kapuján. „Tempus non erit amplius” – „Idő többé nem lészen.” (Jel 10, 6). Jézus földi életútja, Betlehemtől a Golgotáig, a megaláztatás stádiumai befejeződtek. Feltámadás és mennybemenetel, az üres sziklasírtól az Atya Isten jobbjáig már a felmagasztaltatásé. Megérkezés az Atya Isten jobbjához. Nem valami földöntúli nyugalom és békesség árad innen? A végtelenre nyíló szent tétlenség? Nem csupán egy illúziót kergetünk több évszázaddal Galilei, Kopernikusz és Newton után? Lehet, hogy Nietzschének mégis igaza lenne, a mennyországról alkotott saját képünk sok ezer szilánkját már a túlvilági reményekről fecsegő beszéd sem tarthatja egybe.

„Ott ül a Mindenható Atya Istennek jobbján…” A hitvallás ebben a megállapításában Jézus Krisztusnak nem a tétlenségét és nyugalmát akarja kifejezi, hanem nagyon is a folytonos cselekvést. Jézus Krisztus Isten örökkévaló tettének válik közvetlenül a részesévé. Az Atya jobbján lenni olyan lét, amelynek örökkévaló pillanatából árad minden, amit a Teremtő teremt. Az Atya jobbján lenni olyan megérkezést jelent, amiben a teljességről van szó. Magába rejti mindazt, ami (minden idő előtt) volt és (minden idők után) lesz. Összekapcsolja mindazt, amit mi elválasztunk és ízekre szedünk, hogy jól szemügyre vehessünk. Olyan létteljesség, ami mindig van, és ami mindig feltétlen és abszolút.

A Mindenható Atya Isten jobbján lenni hatalom, a bizonyosság és a biztonság hatalma is egyben. A számunkra bejárhatatlan igazság hatalma. A ’minden’ hatalma, mennyen és földön. Az az „..ott ül…” a Szentháromság mélységes összetartozásába való megérkezés, ami a beláthatatlan, a kifürkészhetetlen, az átláthatatlan határain túl áradó és a futó pillanatokat (Betlehemtől Golgotáig) mind a maga végetlenjébe záró örökkévalóság.

Az Atya Isten jobbja: Élettér, amiből az új ég és új föld fakad. Az Atya Isten jobbja az egyetlen biztosítéka annak, hogy Isten jelen van a világban, és Ura és Istene ennek a világnak és benne az egyháznak. Ez a hatalom válik félreérthetetlenné, amikor a hit meggyőződésében Krisztus hatalmának valóságát adja. Krisztus dicsőséges hatalma van velünk, aki táplál és oltalmaz bennünket. (Heidelbergi Káté 51. kérdés-felelet) Számon tartja időnket és totális igénnyel vezeti emberi életünket, történelmünket. (Heidelbergi Káté 50. kérdés-felelet) Értelmet és célt ad még a „csak az úgy elmúló napoknak” is. Ez egyedül Krisztus hatalma által lehetséges, aki az Atya Isten jobbján van, hiszen őbenne olyan profétánk, papunk és királyunk van (Heidelbergi Káté 31. kérdés–felelet), aki megért minket, megszán, aki az emberi életünkben való részvétel által tud kormányozni bennünket.

Jézus Krisztus közbenjárónk ott ülvén az Atya Isten jobbján, hogy a vele való közösségben állhassunk meg újra Isten előtt.

Füsti-Molnár Szilveszter  (fotó: Nagy Károly Zsolt)

(Megjelent a ReForrás 2015-i pünkösdi számában)